„Növeli, ki elfödi a bajt”

Egy szabadon választott kortárs költő életművét, ezen belül egy versét kellett bemutatnom. A feladat egyáltalán nem volt félelmetes, hiszen tanárunk – sokakkal ellentétben – az ismétlés mellett az utolsó félév anyagát is megtanította.

Illyésre esett a választásom, és bár az Egy mondat a zsarnokságról című versét becsempészte a tananyagba – a szövegfeldolgozására még most sem jut mindenütt elég idő –, a zenei és gondolati építkezés összekapcsolása, a csupa ellentétből egyetlen pillanatban létrejövő harmóniája miatt Bartókot helyeztem a felelet középpontjába.

Ha Bartók nevét hallom – így amikor március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján a római katolikus vallást saját elhatározásából unitáriusra cserélő zeneszerző születésnapját ünnepeljük, tegnap éppen annak 140. évfordulóját (vagy amikor 2020 szeptemberében halálának 75. évfordulójára emlékeztünk) –, emblematikus művei szintén eszembe jutnak.

A kékszakállú herceg vára, A fából faragott királyfi, A csodálatos mandarin mellett az Allegro Barbaro, a Concerto vagy a zongoraversenyek, valamint az erdélyi népdalgyűjtésből táplálkozó, szimbolikus és önvalló Cantata Profana, amely ugyanúgy a balladai világból nőtt ki, mint a Kékszakállú. S ahogy a profán és biblikus réteg, a dalban fölhangzó népköltészet és Bach, a barokk formavilág és a 20. századi, a siralom és életigenlés között expresszív erővel feszülő egzisztencia keresi a harmóniát a műben, úgy a múlt század magyar zenetörténetének szinte minden jelentős mozzanata kapcsolódik Kodály mellett Bartók Béla munkásságához is.

Ahogy a Balázs Béla drámájára írt egyfelvonásos opera 1911-ből (Bartók első színpadi és vokális alkotása) a férfilélek mélységéig a szerelmes Nő által kínált szereplehetőségeken át jut el, Illyés Gyula verse is a lehetséges szerepek vagy a gondolati és érzelmi többszólamúság köré épül föl.

Az egy évvel korábban írt Bartók a költő 1956-os, Kézfogások című kötetében jelent meg, amelyet a szövegelvű (nyelvfilozófiai) eszmény kissé didaktikusnak, Kabdebó Lóránt ezzel szemben az Illyés-életmű egyik olyan csúcsteljesítményének tartott, „amely a magyar sorssal szembesülő történelemszemlélet reprezentatív megnyilvánulása”. Magából a Bartók versből is megközelíthető Illyés ekkori költészete, mint Koczogh Ákos írta: „csupa feleselés önmagával, lebirkózva igennel a nemet”, és a hármas párbeszédet folytató (önmagát, a magyar néplélekben föltámadó reményt és a zeneszerzőt megszólító) versből valamiképp a bartóki sors is kirajzolódik.

Bartókot és Kodályt nemcsak egymás mellett, hanem egymás ellenében is emlegették, miközben a „magyar” és az „egyetemes” viszonyának csupán két perspektívájáról, ám egymással összekapcsolódó látásmódjáról van szó. Mintha egyikük az induktív, a másik a deduktív logikai módszert követné.

Kabdebót idézve: „Bartók a »nagyvilág« problémáiból indul ki, és vizsgálata során ad azoknak magyar perspektívát. Kodály a magyar problémák vizsgálatából jut el az egyetemes emberi távlatokig.” 1940 őszén Bartók épp a magyarság nagyvilági távlatvesztése miatt választotta az emigrációt, miközben hazaüzent az Amerikában írt, az életmű szintézisének is tekinthető Concerto negyedik tételében, amelyben fölhangzik a „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország!” ismert dallama.

Illyés versében a bartóki oeuvre: „egy jobb világba emelő zene” – nekik „hangzavar”, ám „nekünk vigasz”. A nekik–nekünk elválasztásával kétféle ízlés- és értékeszmény csap össze a Bartók zenéjéhez való viszony szimbolikus megnyilvánulásával, és két elkülönülő társadalmi és történelmi, valamint etikai, az igazságot és a hazugságot pártoló szemlélet is kifejeződik a költeményben. Nekik a „kuplédal” jelent „léha vigaszt”, miközben „anyánk a halott”, s mert „hazák vesztek el”, nekünk a „szigorú, szilaj”, „a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt” fölfedő zene kell, amely nem csupán a reményhez, hanem a kétségbeeséshez is erőt ad.

„Mert növeli, ki elfödi a bajt” – így hangzik a költő szállóigei óvása hetedfél évtized távolából. S mivel Illyés dialógusjellegű önértelmezése vállaltan is közösségszempontú, értelem-, sőt igazságkereső, a „pusztafi” magyar és az egyetemes „párizsi” attitűdje között próbálja ötvözni a szerepeit, közben azonban elfogy a szó, és csak a bartóki zene marad. „Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja / a rettenetet, azzal föl is oldja. / Ím, a nagy lélek válasza a létre / s a művészé, hogy megérte / poklot szenvednie. / Mert olyanokat éltünk meg, amire / ma sincs ige.”

S mennyire aktuális ma is a „növeli, ki elfödi a bajt” üzenete! Itt nem Bartók zenéje a „hangzavar”, hanem ugyanúgy, mint Illyés korában, a kakofónia a társadalmak zavaros lelkületéből fakad. A rettenet kimondásához egyre több a gyáva száj és lomha ész, és olyan dolgokat élünk, amelyekhez mára még az a néhány szabad igénk is kevés.

(A szerző irodalomtörténész)