Fél(szeg) rendszerváltozás (4.)

Korábbi három írásom a globalista berendezkedésekről szólt hazánk 1945 utáni történetében. Kezdtük a kommunista internacio­nalista-globalista modellel (1945–1968), majd folytattuk a kommunista modell kereteiben kicsírázó és 1990-ben semmitől sem zavartatva nyílt társadalmi liberális globalista modellbe történő átlényegüléssel. (A nyílt társadalom sokáig rejtve maradt, lényege csak jóval később jött felszínre.)

A vizsgált korszak legfőbb üzenete, hogy a globalista modelleket üzemeltetők abszolút csereszabatosak, akadály nélkül váltanak egyik modellből a másikba, miközben a modellváltás komoly társadalmi megrázkódásokkal, az érintett társadalom egészére kiterjedő anyagi és morális romlással és károkkal jár. A globalista modellnek nyomasztó példáját láthattuk 1945 után több mint három évtizedig, ennek részeként a pusztító liberális változatként 1979-től egészen 2010-ig.

Távolról sem gondoljuk, hogy a hazai történelem fordulatai nincsenek szoros összefüggésben a világ többi részének történetével. A globalisták által szorgalmasan hirdetett kötelező múltfelejtés helyett mi konokul hisszük, hogy a jelen mindig a múltban gyökerezik, és a jelen minőségéből fog a jövő is szárba szökkenni. A múltba nézés nem nosztalgia, hanem értékes tapasztalatok gyűjtése. Ezt nevezhetjük akár történelmi egymásra épülési szemléletmódnak is, szemben a globalistáknak a múltat újra és újra tetszésüknek és pillanatnyi érdekeiknek megfelelően átíró, átértelmező szemléletével és különösen a ma vehemensen terjedő, csak a pillanatot értékelő felfogással.

A múltból kiindulva érdemes tehát a hazai globalista nyomulást nyomon követni, a kép akkor lesz teljes. Magyarország a 16. században vesztette el önrendelkezését, és került idegen hatalmak érdekszférájába. A célirányosság kedvéért témánkkal összefüggésben azt érdemes meglátni, hogy az ország kisebb, nyugati része már 1526 (Mohács) után a Habsburg Birodalom fennhatósága alá került. A Habsburgok egyébként már korábban is pályáztak hazánkra.

A Hunyadiakat megelőzően két Habsburg-uralkodónk is volt (Albert és a Hunyadi Lászlót lefejeztető V. László). A Habsburg Birodalomról nyugodt szívvel elmondható, hogy létrejötte nem lett volna lehetséges az akkori fő európai pénzmágnások, a Fugger család aranydukát-milliói nélkül. A modern pénzügyi birodalmat felépítő korban (Napóleon legyőzése után), amikor Európa nagy részének pénzforgalma felett már a Roth­schild család gyakorolt felügyeletet, a Habsburg-ház velük létesített, egészen a ház uralkodói pozícióinak megszűnéséig nagyon intenzív kapcsolatot. (A Bank of England 1794-es, magánbankként történő alapítása ebben a folyamatban mérföldkőnek számított.) 1816-ban Rothschild-segítséggel állt fel az osztrák jegybank is (Österreichische Nationalbank), és ők intézték a napóleoni háborúk után tetemesen felhalmozódott osztrák államadósság ügyeit.

A Habsburg-udvar az Európa ügyeit a következő évszázadra elrendező bécsi kongresszus (1815) után hihetetlen sebességgel honosította a Rothschildokat. Mi sem természetesebb, mint hogy amikor hazánk a török megszállás utáni évtizedekben a Habsburg Birodalmon belül semmiféle állami önállósággal nem rendelkezett, még a vármegyék korlátozott autonómiajogait is megnyirbálták.

Ennek megfelelően arról sem lehetett szó, hogy más, mint az uralkodóházhoz ezer szálon kapcsolódó, a jegybankot és a legnagyobb osztrák kereskedelmi bankot (Credit­anstalt) tulajdonló család terjessze ki pénzforgalmi monopóliumát hazánkra is. Az üzemeltetéshez azonban helyi erőkre is szükség volt.

Ők kellő javadalmazás ellenében elvégezték a munkát, szaporították a hasznot, amely nemritkán a helyiek érdekei ellen valósult meg, mert az állami ellenszolgáltatások rendre elmaradtak. Egyebek mellett ők szedték az adókat, intézték a vámokat. Ezek a bevételek a Habsburgok államkincstárába kerültek, onnét pedig részben a hitelek fejében a pénzmágnáshoz. (Egészen Mária Terézia uralkodásáig az államkassza és a Habsburg családi vagyon nem volt elkülönítve.)

A korai közreműködők voltak a hazai globalista érdekeket kiszolgáló komprádorok előképei. A Rothschild bankház egyébként a napóleoni kor után Európa minden valamirevaló hatalmi központjába betelepült (Frankfurt, Párizs, Milánó, London, Bécs). Ez Oroszországban csak a vesztes krími háború után történt meg (1856 után). Nem véletlen, hogy a hazai bankalapítási kísérletek egészen 1841-ig kudarcot vallottak. (A Pesti Kereskedelmi Bank alapítása a nagy reformer Széchenyi István részvételével történt.)

Kossuth Lajos volt az első a forradalmi kormány pénzügyminisztereként, aki a pénzforgalmat hazai kézbe vette, és éppen a Pesti Kereskedelmi Bankon keresztül bocsátotta ki bankóit, amelyek fedezete kezdetben az adományozók nemesfémadományaiból állt. Ezen a bankon forgatták át az első államhitelt, amellyel lehetővé vált a hadsereg felállítása és a másfél éves szabadságharc is.

Kossuth tehát a nemzeti pénzügyi önrendelkezés élharcosa, előhírnöke volt, nem úgy, mint a mai liberálisok, akik az európai egyesült államokért dolgoznak, ráadásul a márciusi ifjakhoz hasonlítják magukat. (Sokkal alkalmasabb erre a párhuzam a hetven évvel későbbi, az 1919. március 21-i internacionalista – a globalista szinonimája – Lenin-fiúkkal, hiszen ők is ifjak voltak, de ég és föld a különbség.)

A pénzforgalmi önállóság a kiegyezéssel sem állt helyre, éppen ellenkezőleg. (Deák Ferenc ezért sem vállalt minden kérlelés ellenére sem kormányfői tisztséget.) A duális állam keretében 1867-ben a jegybankba nem vettek be bennünket (csak 1878-ban). A birodalmi pénzügyi haszonbérlő pénzmágnás család azonban hazánkra direktben is rátelepült. A kiegyezéskor hozták létre az Általános Magyar Hitelbankot, amely egy évtized múlva a hazai banktőke több mint a felét képviselte, a magyar állam pénzügyeit, pénzforgalmát és hiteleit intézte.

A jegybank csak 1878-ban lett közös, egy pusztító hitelválság után, amikor a hazai birtokos középosztály birtokait jelzálogjogon a hitelezők megszerezték. A legsúlyosabb károkat éppen az erdélyi birtokosok szenvedték. Joggal jelenthetjük ki, hogy a globalista komprádorok hazai osztagai a kiegyezés után rendeződtek a további történéseket is nagyban befolyásolni képes, nagyon erős konglomerátummá, hiszen jólétük az aktuális globalista berendezkedéstől függött, és hivatásuk, képzettségük a mindenkori globalista érdekek kiszolgálására volt kitalálva. Hamarosan nemcsak a szűkebb értelemben vett pénzügyi elit tartozott ide, de teljes lett a politikai, adminisztrációs és kulturális felépítményük is.

Tevékenységüket már akkor is a „modernizáció” jelszó alá rejtették. (Raffay Ernő könyvei bőséggel dokumentálják a történteket.) A globalista függést a Horthy-rendszerben sem kerülhettük el, bár jóval mérsékeltebben érvényesült, mint a Monarchia idején. Az 1918-as összeomlás után egészen 1927-ig kellett várni a hazai pénzügyek rendbetételére. Addig ádáz harc folyt a főszerepért, amelyre az Általános Magyar Hitelbank pályázott. Bethlenék Deák nyomdokain haladva ezt még meg tudták akadályozni. Bár 1924-ben új alapításként papíron létrejött a Magyar Nemzeti Bank, de kellő fedezetet a jó pénz, a pengő kibocsátására csak 1927-ben tudott szerezni, akkor is a magánbankként működő Bank of England közreműködésével.

Csöbörből vödörbe, ha a vödör jóval kisebb volt is, mint korábban a csöbör. A globalista pénzügyi felügyelet tehát megmaradt, ha a korábbinál sokkal kifinomultabb formában is. Ez a globalista ráfigyelés még a német birodalmi függés idején sem múlt el teljesen, és éppen ez adott alapot arra, hogy a nagyon is valószínűnek látszó háborús katasztrófából az adminisztráció az angolszász irányba puhatolózva keresse a kiutat.

Mindenképpen ide kívánkozik, hogy éppen Churchill brit miniszterelnök volt az, aki a háború befejezésének az útját úgy kereste, hogy a nyugatiak a Balkánon nyissanak a németek ellen frontot, hogy a térség a háború után újra brit pénzügyi fennhatóság alá kerüljön. Az erőviszonyok azonban erősen az Amerikai Egyesült Államok érdekei felé billentek. Ennek még a velük szövetséges lengyelek is áldozatul estek.

A kommunisták 1945-ben kész pénzügyi recepttel – lenini modell – érkeztek vissza Moszkvából. Ahogy módjuk nyílt, munkához is láttak. A kék cédulákkal 1947-ben elcsalták a választást, 1948-ban bekebelezték a szociáldemokráciát, 1949-ben a népköztársaságot is kikiáltották. Szovjet mintára 1948-ban létrehozták az egybank-rendszert, teljes pénzforgalmi és főként devizaforgalmi felhatalmazással, az adatok titkosításával. A gazdaság erőforrásait teljes lendülettel és ellenőrizhetetlen módon a kommunista globalizmus szolgálatába állították, államosítottak, béreket csökkentettek.

Nem véletlen, hogy a korábbi klientúrára is szükségük volt, hiszen szakértelem is kellett. Egészen a rendszerváltásig szolgáltak úgynevezett pettyes múltú, de „jó szakemberek” a rendszerben. A korábbi garnitúrából csak a Horthy-korszakban „politikai bűnökkel” terhelteket távolították el, őket azonban néha brutálisan.

Arról pedig, hogy a kommunista-globalista pénzügyi garnitúra milyen mesés rugalmassággal siklott át a liberális globalizmusba, korábban szóltunk, munkásságuk az adminisztrációban és főként a kultúrában minden időt túlélt, és máig virágzik. Eltávolításra csak azok kerültek, akik az elmúlt két évtized pénzügyi gaztetteinek bemutatásán dolgoztak. A kommunista és liberális globalista klientúra tehát máig csereszabatos, most ugyan külföldi táplálásra szorul, de reméli, hogy gazdáit hamarosan ők táplálhatják. Nem hagyhatjuk!

(A szerző közgazdász)