Sásliliom

„Eltűnt, elveszett, elhallgatott róla a hír; azt sem lehet tudni, mely föld nyelte el, s mikor” – írja gyönyörű látomásában Petőfiről Jókai Mór. A hősökről sok szó esett ezen a héten, s nálunk általában is gyakori téma ez. Nem tudom, hogy a világban hogyan van, de nagyon másképpen nem lehet. Vagyis hogy a hőseink a szabadságunkért, nemzeti létünkért folytatott küzdelmek jelképei. Itt, Közép-Európában biztosan így van, mert az utóbbi fél évezredben szinte mást sem csináltunk, mint a létünkért, szabadságunkért harcoltunk. S ezt tesszük most is.

Közben persze meghunyászkodtunk, visszavonultunk a csataterekről a családi birtokokra, emigrációba, de aztán időről időre kardot rántottunk megint. Sajnos néha egymás ellen is. Kinek hogyan sikerült, mennyire érzi magát a történelem győztesének vagy vesztesének, az más kérdés. Nagy ötletnek tartanék egy kis virtuális sétát az egykori Osztrák–Magyar Monarchia területén a köztéri szobrok ürügyén. Merre kanyarodnak az utak fentről, a csillagokból nézve. Egyfelé mutatnak, vagy szerteszéjjel szaladnak? De hát nem erről akartam írni.

Inkább arról, hogy a fiatalok ágyai melletti falon vajon vannak-e még képek a hőseikről? Egyáltalán vannak-e még hőseik, akikről legalább egy nemzedék dalt énekel, szívén hordoz? És kell-e, hogy legyenek? Az én „falamról eltűntek a hősök, de azért a szelíd vándor két motorján” tényleg kitart még. Itt élnek bennem. De ahogy most visszagondolok az én hőseimre a hatvanas, hetvenes évekből, csupa halott, önpusztító, kápráztatóan megfeszült, gyorsan ellobbant élet.

Talán nem tévedek nagyot, ha kicsit általánosítok, s azt mondom, ez a típusú hős egész nemzedékemre valami babonás bűvölettel hatott. Voltak, voltunk, akik még időben észbe kaptunk, s az önpusztítás, önsajnálat útján megálltunk, nem jutottunk el az elme hisztérikus lemeztelenítéséhez. Nagy szerencséje volt annak, akit a kábulatból kirángatott egy valódi mély érzés. Nem valami felületes szerep, hanem egy szerelem, mint engem is, a szakadék pereméről visszarántva.

Itt, Keleten is és ott, Nyugaton is megvolt a magyarázata ennek a furcsa hőskultusznak. Itt a (politikai) okkal, de reménytelenül lázadók üvöltése volt ez, ott az ok nélkül lázadók félreértése, hogy minden naplemente a halálba hív. S mi, akik túléltük az egészet, rémülten érzékeljük ma, hogy a nagyobb baj nem velünk történt. Bennünk, akik okkal lázadtunk így vagy úgy, a magunk módján, de konzekvensen, szívből jövően, megmaradt az eredeti cél értelme. Mert volt ilyen cél. Végső soron ez az értelmes szabadság volt.

Míg ott, mivel az eredeti cél sem volt világos, félrecsúszott minden, s ma már az ok nélküli lázadás ipari mértékű politikai és gazdasági bóvlivá vált. A kaliforniai nagyáruházba beszabadult a Ginsberget, Corsót, Kerouacot nem értő „forradalmárok”, kormányzók, képviselők, bankárok és színészek hada. Menetelnek a ragyogó konzervhegyek között, szónokolnak a fagyasztott articsókáknak álcázott közönség előtt. Az articsókák Jim Morrisont, John Lennont, Jimi Hendrixet, Janis Joplint, James Deant ábrázoló pólókban toporognak a gyümölcshegyek között.

Ezt a hatvanas években még nem lehetett látni, csak érezni. Aki megérezte, meglátta, megrémült, s bizony sokan inkább elszálltak a szélben. Illetve a „hatvannyolcas” zöldségesek és kiber-hiper-menedzserek meglátták ebben a lehetőséget, a pénzt, az érvényesülést. Mind a két csoport szenzibilis volt. A naiv hipszterek kivonultak, a határokat feszegetők belehaltak (így vagy úgy), s voltak, akik elkezdték erre felépíteni gazdasági és politikai érvényesülésüket. A hatvanas években ez is, az is nagy bátorságnak tűnt. Nekem ma már egyik sem.

Ezért az e korból való „hősöket” levettem a falamról már nagyon régen, még a múlt század végén. Megvolt rá a személyes okom is. Veszni láttam magam a tekintetükben. Mint egy tükörben. Legfelül a puffadt Elvis volt vagy talán a nem kevésbé megviselt Radics Béla, aztán a szelíd motorosok, Morrison, Hendrix, Joplin, ki lehetett még? John Bonham a Led Zeppelinből. Talán James Dean? Pikkelyek a lelkemen. Csak a falamról kerültek le. De már csak a tehetségük miatt élnek bennem, nem az értelmetlen önpusztításuk miatt.

Bármikor beülök Dean mellé a Porschéba, de én vezetek. A tehetségük révén létrák voltak ők – s még annyian! –, ha nem is így értette Weöres Sándor, mégis: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” Ott csámpázunk mind ezen a létrán. Ki feljebb jut, ki megcsúszik már az első fokon. Amíg felfelé nézünk, s hallunk onnan valami zenét, hangot, érzünk valami illatot, addig nincs baj. Soha egyikünk se fog létrán felmászni a mennybe. Legfeljebb az űrbe, de annak kevés értelme van. Mark Zuckerberg Tesla-űrhajójába soha nem ülök be…

Szóval nehéz a hősök dolga manapság. Van hősinfláció is, és van nagy hősmegrablás, -lejáratás, hősgyilkosság, „ember-közelbe hozás”, megmagyarázás. Hulljanak a hősök, hátha hullik általuk a nemzet is, a szabadság is. Ki ne tudná, hogy a mi hőseink nem afféle olümposzi istenek, s még azok is mifélék voltak! Emberek valóban, gyarlóságokkal, vitákkal, néha még igazságtalanságokkal és butaságokkal is.

Mégis bennük él elképzelt, vágyott, megtagadott, elsiratott hősiességünk. Épp csak nem mi, ők voltak elég erősek, eltökéltek. Éppen ezért nem adom Petőfi Sándort. Mindent tudok én, minden részletet. De azt a képet nem tudom feledni, amit Jókai fantáziája rögzített. Mint egy sötét szenvedélyű dagerrotípia, olyan itt bennem, túl a léten: „A sárga sásliliomok között két arcz látszik ki félig a vízből, hanyatt fordulva. Sásliliom, vizi rózsa jó oltalma az üldözöttnek, a széles kerek levelek, mik a víz szinét ellepik, nem engedik meglátni a felszivárgó vért, amely a víz alá rejtőzött sebeiből feltör s elárulja ottlétét a kutatóknak.”

Hányszor éreztük úgy, hogy éppen ilyen helyzetben vagyunk mi magunk, de az egész nemzetünk is?! S nádszálat kell a szánkba venni, hogy levegőt kapjunk, hanyatt ereszkedve a sásliliomok közé, a víz mélyére, csendesen. Nem tenger ez a víz, csak mocsár, ahol farkas is, kozák is, tatár is, török is, labanc is, lopózva lépkedő haramia is portyázik.

Harminc évet éltem a Kádár-korban. Elviselhetetlen kárt okozott, hogy a sásliliomok közé hanyatt lemerülő két arc közül az egyik a jelentését fogalmazta a tartótisztjének, de legalábbis azon gondolkodott, miképpen tudja majd megfilmesíteni, megírni, megfesteni a jelenetet, s ezért azt sem bánta, hogy barátja „szemei nyitva voltak még, de megtörve, tagjai merevek, a bőr rideg és fagyos.

Bizony meg volt ő is halva jól.” De a legelviselhetetlenebb mégis az, hogy a hőseinkből pénzt, érvényesülést, díjat csináltak. „Öreg bajtárs, én eltemetlek az égbe!” – sugdosták, és ellopták az életüket, halálukat, ellopták a tehetségüket. S megtehették, következménye nem lett. Szerencséjük, hogy József Attila megírta a felmentő ítéletet: „De énnekem / pénzt hoz fájdalmas énekem / s hozzám szegődik a gyalázat.”

Hősökről akartam írni, az én hőseimről. Valahol itt vannak, s mégse. Rejtőzködnek. De legalább Petőfi és Jókai megjelent az ördög álarcosbálján. Talán ez a szó, hős, ma már kicsit zavarba ejtő. Nyűggé válnak a hőseink. S velük bizonyos érzelmeink. A rajongásunk. A tiszteletünk. A megértésünk. Önfeláldozásunk.

Lehet, hogy a mi húsunk, csontunk, vérünk, szellemünk, amiből vagyunk – s a lelkünk, amivé lehetünk –, már óvatosabb. Talán már sokat nem is tehetünk. De a hősök megszületnek, a hősök léteznek. Igen nagy baj, ha nem veszünk róluk tudomást. Ha generációkra, politikai táborokra szakadnak, szinte átjárhatatlanná válnak a kulturális nívók. Budapest főváros 2021-ben március 15-ét nem ünnepli zászlóinkkal.

Azt is primitív politikai algoritmusok határozzák meg, hogy a szabadság és szerelem áldás-e vagy görcs. Hiszen a sóhaj lehet a kéjé és a szenvedésé egyaránt. Életé és a halálé is. E kettő körforgásában élünk, így rendeltetett. Mindegyikünk az életért merül a sásliliomok alá, szájában nádpálcával. Egyikünknek az életet adja a búvóhely, másiknak a halált.

(A szerző történész)