Tudásmeghatározó hatalom

Ám e közhellyé vált mondás éppen a lényeget takarja el, mert evidenciának tekint valamit, ami nem az. Azt feltételezi ugyanis, hogy a tudás tartalma magától értetődik, vagyis nemcsak hogy nem kell feltennünk azt a különös kérdést, hogy mi a tudás, de maga ez a kérdés értelmezhetetlen is, pedig éppen ez volna a probléma lényege.

A zseniális osztrák matematikus Kurt Gödel híres nem teljességi tételének alapgondolata éppen az, hogy nincs és nem is lehet olyan bizonyítás, ahol valamit ne tekintenénk axiómának, vagyis semmit nem tudunk úgy bizonyítani, hogy közben ne használjunk legalább egy olyan elemet, amit nem bizonyítottunk, mert igaz voltát evidenciának tekintettük. Vagyis, ha a tudás hatalom, akkor az ennél is nagyobb hatalom az, aki/ami meghatározza, hogy mi a tudás.

Akárhogy is kerülgetjük, be kell látnunk, hogy az emberi világ mai konfliktusai alapvetően e rejtett tudásmeghatározó hatalom körül örvénylenek. Tekintettel arra, hogy az emberi társadalom hihetetlen gyorsasággal, spontán növeli saját komplexitását, így a tudás, ami lényegé­ben nem más, mint e komplexitás feletti ellenőrzés fenntartására irányuló tevékenység, a globális hatalomgyakorlás egyre döntőbb jelentőségű kérdésévé válik.

A globális folyamatok feletti ellenőrzés ugyanis kizárólag csak e tudásmeghatározó hatalom folyamatos kézben tartásával képzelhető el. Ám itt is fellép a hatalomgyakorlás alapvető ellentmondása, aminek lényege, hogy a hatalom természet adta módon igyekszik elrejteni magát, ilyen módon mintegy kivonva tevékenységét minden lehetséges ellenőrzés alól.

A globális tudásmeghatározó hatalom is spontán módon arra törekszik, hogy tevékenysége, sőt lehetőség szerint maga a létezése is, takarásban maradjon. Ezt legegyszerűbben úgy érheti el, hogy ha minden olyan törekvést, amely tudásmeghatározó tevékenységét korlátozná, egyáltalán láthatóvá tenné, általában mint a tudás szabadsága elleni támadást tüntet fel.

És lássuk be, valóban nagyon nehéz is annak eldöntése, hogy mi is volna a tudásmeghatározás adekvát módja, kinek a kezében kell, hogy legyen a tudás meghatározása, a megszerzéséhez szükséges exponenciális gyorsasággal növekvő erőforrások előteremtése, illetve a tudások eredményeiből származó, szintén roppant dimenziójú hasznok/hozadékok feletti rendelkezés.

Ez már napjainkban is döntő jelentőségű, de az előttünk álló évtizedek során a legfontosabb és egyben legkényesebb hatalmi kérdések egyike lesz. E hatalmi konfliktus jelen van magában az egész tudástermelő intézményrendszerben, megmutatkozik nemzetállami szinten az uralmi csoportok összeütközései­ben és egyre inkább megmutatkozik globális szinten is, amelynek oka éppen a világtársadalom üzemeltetésének rohamosan növekvő komplexitása.

Mindez elválaszthatatlan attól a hatalmas ívű civilizációs dilemmától, amelynek lényege, hogy az elmúlt fél évezred során a világ nagy kultúráinak egyike, a modern Nyugat a saját létszemléletének és erre épülő létszerveződési módjának bázisán univerzális civilizációt próbál létrehozni. A Nyugat eme kísérlete előtt az egyes nagy kultúrák önálló univerzumként léteztek eltérő létberendezkedésekkel és tudásértelmező rendszerekkel. Amikor tehát tudásértelmező s tudásmeghatározó hatalomról beszélünk, akkor ez a tudás ma a nyugatias modernitás létszemléletének a tudása, de ez nem biztos, hogy így marad.

Az előttünk álló évszázad legnagyobb kihívása éppen az, hogy a Nyugat civilizációs végső győzelme, a Fukuyama által megjósolt „történelem végének” az „örök békének” a korszaka köszönt-e ránk, vagy a Huntington által megjósolt civilizációk összeütközésének permanens globális háborúja. E dilemma drámai módon jelenik meg az elmúlt hat év három nagy világtémája, a migráció, a klíma és a vírus kérdésköre kapcsán.

Mindhárom görög-latin eredetű szó egy-egy súlyos, par excellence globális problémára utal, amelyek mögött hihetetlenül komplex tudományos kérdések húzódnak meg. Ám a várt és remélt globális tudományos konszenzus helyett mindhárom roppant problémanyaláb tudásalapú megoldása helyett a narratívák permanens globális háborúja örvénylik reménytelenül.

Hovatovább maga a valóság létezése is értelmezhetetlenné válik, így aztán az egyre inkább eldurvuló narratívaháborúban már semmit sem ér az „evidence-based” tényekre alapozódó hivatkozás, mert éppen a tények eddig megrendíthetetlennek tekintett világa van széthullóban. Amikor tehát nemzetállami szinten kíséreljük meg, hogy a tudástermelési rendszereinket átalakítsuk, akkor ezt nem tehetjük meg anélkül, hogy ne fogalmaznánk meg viszonyunkat az eddig vázolt globális dilemmákhoz.

Jobban mondva, megtehetjük azt, hogy nem veszünk tudomást ezekről az örvénylésekről, és stratégiánkat a mai uralkodó narratívák tudásértelmező, tudásmeghatározó és tudástermelő rendszereinek hatalomszerkezetéhez igazítjuk. Nem zárhatjuk azonban ki annak a lehetőségét sem, hogy a ma fennálló tudáshatalmi rendszer gyökeres változások előtt áll, így egy ilyen döntés súlyos hátrányokhoz is vezethet.

Az átalakítást úgy kellene tehát véghezvinni, hogy a kialakuló új rendszerben maradjon hely arra, hogy e változások szervezeti-intézményi következményei megjelenhessenek. Amilyen a ma egyeteme, olyan lesz a jövő tudásértelmezése és e tudásértelmezésre épülő egész létberendezkedése, a tét tehát ennél nagyobb talán már nem is lehetne.

(A szerző közgazdász)