Labda vagy eszköz

Ebből eredően mondhatjuk, hogy nem könnyű mesterség az övék; van, akit kedvelünk és elismerünk, másokat kevésbé. Ez így volt a múltban, és így van a jelenben is. Ami a stílust illeti, ez változott az idők folyamán.

Ha röviden kellene megfogalmaznom, azt mondanám: talán kissé a fecsegő, a bulvár felé hajló. Ami nem feltétlenül baj. A kollégák többsége ugyanis fontosnak tartja, hogy miközben a játék zajlik, a játékosok ügyes-bajos dolgairól, a felröppenő pletykákról is beszámoljon. A másik jellemzője a televíziós közvetítéseknek a pergőbb beszéd. Igen ám, de a pergőbb beszéd azt is jelenti, hogy a riporter túljátssza, túlbeszéli a szerepét, lélegzetvételnyi szünetet sem hagyva a nézőknek a látottak elemzésére, követésére.

Azt hiszem, hogy ebben a vonatkozásban az arányokra kell hagyatkozni, és akkor minden a helyén van. Napjainkban, amikor sok sportcsatorna közül választhatnak a nézők, egy-egy sportközvetítést – maradjunk a futballnál –, százezrek, sőt milliók kísérnek figyelemmel. Kétségtelen tehát, hogy a beszélt nyelvre nagy hatásuk van, ezért a riporterek felelőssége megsokszorozódik. Fischer Sándor, a rádió és a televízió egykori beszédtanára mondta egyszer: „Knézy Jenő [az idősebbik] a kicsi szó helyett gyakorta picit emleget, és azóta az egész ország picizik.”

Ez csak egyetlen példa a múltból. Mostanság egy másik szó repülésére figyelhetünk fel, és nincs hét, hogy egyesek ne sértsék vele a fület. Tudniillik a riporter a labdára azt mondja, hogy: eszköz. „A játékvezető kikéri az eszközt…” Ismeretes az anekdota, amely szerint Puskás azért fanyalgott, mert a labdaszedő gyerek nem rúgta, hanem dobta vissza a labdát a kapu mögül. Félreértés ne essék, pontosan tudom, hogy az eszköz valamely művelet elvégzését lehetővé tevő tárgy, de a sportesemény közvetítése során a labda nem lehet más, mint – ezerszer is labda!

Nem lehet se laszti, se bogyó, se bőr, se pettyes, se golyó, se lapta, se játékszer. Kosztolányi Dezső írja naplójában: „Futball = láblabda.” Ő sem azt kanyarította a fehér lapra, hogy „lábeszköz”. Ennek analógiájára: Handball = kéz(i)labda. És nem kéz(i)eszköz. Labda szavunknak hatalmas irodalma van, amelynek nyomai már korai nyelvemlékeinkben megőrződtek: „bwnt twtem, tánczolást… lapdázást” (1500-as évek). Aztán: „A lapta-játék; jádzanak laptást; lapda-verő ház (1658); lapda-játszó hely (1708) stb.

Egy szó, mint száz: a derék kollégákat arra biztatom, szeressék labda szavunkat, és ne mondjanak helyette eszközt. Másban gyakorolják a választékosságot. S ha mégis elhangzik az eszköz szó, akkor a szerkesztők vagy a rendezők emeljék fel miatta a hangjukat! Én még emlékszem arra, hogy a televízióban az egyik rendező a „fellépés” előtt kicseréltette a külpolitikus nyakkendőjét, mert szerinte nem illett az öltönyéhez. Félek, hogy napjainkban ez nem történhetne meg.

A labda fogalmában benne van életünk legfontosabbja, a játék öröme. Az eszköz hideg, rideg, hivalkodó, bántó szó, nem való a sportpályára, csak az elmélet könyveibe. „A testnek ingatagságával való játékban gyönyörködtem… lapda”, állt Bethlen Mikós, az Erdélyi Fejedelemség kancellárjának a fia, államférfi 1858-ban kiadott Önéletírásában.

Gyönyörködött a labdával.

(A szerző újságíró)