’48, másként

Jó, ha tudjuk: 1848–49-ről többszörösen és elképesztően leegyszerűsített kép él tudatunkban: már­cius 15., Petőfi, Nemzeti dal, pákozdi győzelem, rohamozó huszárok, tavaszi hadjárat, Isaszeg, a Habsburgok trónfosztása, Budavár ostroma és bevétele, cári invázió, Segesvár, Világos, Haynau, aradi tizenhárom. Nagyjából ennyi. Holott – azon túl, hogy például 1848 nyarától, illetve őszétől csaknem egy esztendőn át horrorisztikus magyar–román és magyar–szerb háború dúlt akkoriban Magyarhonban – sok minden egészen másképpen volt. Leginkább szomszédaink nemzedékeket szívósan manipuláló pedagogikus világában. Máig.

Egy magyar eredetű, elszlovákosodott – de mondjuk ki bátran, mert a javából való – derék szlovák ember, a nagyszombati születésű, idestova 92 esztendős (Isten éltesse!) Ladislav Szalay vette a fáradságot, és könyvet írt az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc mélységesen hazug, kitartóan-folyamatosan-tendenciózusan elferdített, betegesen torz és ily módon hamis szlovák tálalásáról (1848–49 legendája a szlovák történetírásban a címe, és a Kárpátia Stúdiót illeti elismerő főhajtás és dicséret a magyar nyelvű kiadásért).

Szalay Laci bátyánk nem kertel és nem óvatoskodik: megindító bátorsággal és imponáló anyagismerettel adja közre mondandóját. A kötet alighanem többszörösen szenzációszámba megy: nemcsak a kifejezetten üdítő, oldott esszéisztikus stílus (ha gonoszkodni akarnék – a kevés számú kivételtől elnézést kérve –: talán azért, mert Szalay nem hivatásos, végzett történész), de a munkán következetesen végigvonuló roppant tisztességes-tárgyilagos, rendkívül rokonszenves szemlélet miatt is.

Légyen szó a nagy szlovák nemzeti hősnek kikiáltott Ludovit Stur valódi szerepéről, a téli felvidéki hadjárat során a szlovák lakosság nagy részének igazi viszonyulásáról a magyar ügyhöz – vagy éppen az állítólag a gaz magyarok által visszautasított szlovák kéznyújtás mítoszának hazugságáról: a végeredmény, a következtetések végső esszenciája ugyanaz. A szerző így fogalmazza meg:

„Történelmünk alapsémája fölöttébb egyszerű: mi, szlovákok voltunk mindig a jók, a becsületesek, a nyíltszí­vűek, mások viszont mindig rosszat akartak nekünk. (…) 1848–49-ből előállították a dicsőség és a sikerek legendáját (…) a szlovák honpolgár tudatában nemcsak önnön nagyságának és jóindulatának hamis tudata alakult ki, hanem az ellenség – az áruló, dölyfös, arrogáns ellenség – szuggesztív torzképe is. (…) Szlovákia polgárait 1848–49-ről hamisan, elfogultan tájékoztatták. (…) Az 1848–49-es évek történelmét történészeink mindig úgy mutatták be, mint a szlovák nemzet nagyszerű ellenállását a magyar feudális elnyomással szemben, ahol az egész szlovák nemzet felkelt nemzeti és társadalmi jogaiért. Az olyan apróságok, hogy ezt a harcot a régi feudális rendszer ellen Stur és Hurban éppen császári segítséggel vezette, vagy hogy ebben a harcban csak a szlovákok egy ezrelékének jelentéktelen része vett részt, egyáltalán nem zavarta e legendák kiagyalóit. (…) Ennek az erőteljes agymosásnak (…) a gyümölcse pár évtizeddel később érett be.”

Így megy ez… A vonatkozó román és szerb (és ne feledjük: ukrán és osztrák!) párhuzamokra most kár is időt és szót fecsérelni. (Egyetlen bizonyíték-példabeszéd: a magyar sovinizmussal nem nagyon vádolható Faludy György 1991-ben megjelent Jegyzetek az esőerdőből című kötetében írja a mindent kenterbe verő szemforgatás és hipokrízis kapcsán: „Horeát és Closcát, ezt a két banditát, ma szabadsághősöknek nevezik.”)

Ideje végre ’48-ról így is – másképpen – szólni. Másként is emlegetni. Attól még március 15. nekünk az, ami – viszont éppen ahhoz jutunk így közelebb, amit általa most is ünneplünk. Úgy hívják: igazság.

(A szerző író)