Az idén száz éve született és negyven éve elhunyt Pilinszky János versei közül a Négysorost ismerik a legtöbben. „Alvó szegek a jéghideg homokban. / Plakátmagányban ázó éjjelek. / Égve hagytad a folyosón a villanyt. / Ma ontják véremet.”
Ez a négysorosok mintadarabja. Erős és meglepő a felütés, amely már önmagában is összegző értelmű, a második és harmadik sor redukált módon teremti meg az elidőzés alkalmát, a negyedik sor pedig még az elsőnél is jobban szíven üt, ráadásul együtt is olvashatjuk a kettőt, átértelmezve így a közbeeső sorokat.
A modern irodalomtudomány elsősorban formalista és strukturalista szövegértelmezési módjai gyakran nemcsak a hétköznapi, de a művelt olvasó számára is idegenek. A szerző és mű, a befogadó és jelentés viszonyát vizsgálva sem
a mű transzcendens-szakrális rétegeivel vagy az allegorikus olvasatokkal, sem a szerzői és történelmi összefüggésekkel nem számol.
A nyelvi létezéshez az irodalmi műnek nincs szüksége az alkotói és historikus térre, mert nem egy konkrét valóságra vonatkozik, „hanem egy látásmód sémája, nem tanít, hanem látni tanít” – véli az irodalomtudomány. Pedig a nyelv változásait gyakran a kontextualitás (a szerzői sors és egyéniség, a historikus környezet) hozza létre, s az irodalmi szöveg egyébként sem magától keletkezik, hanem a szerző írja.
Jegyezzük meg azért, hogy a magyar irodalomtudomány az 1960-as évektől szeretett volna kilépni a megkövült marxista ideologizálásból, és erre az első alkalmat nálunk a nyugaton lefutóban lévő strukturalizmus, később a befogadásesztétika, az olvasatokat előtérbe helyező német hermeneutika, majd az ún. medialitás (a közöttiség, közvetítettség) kínálta.
Nem illik ide az irodalomértelmezések és formaelméletek bemutatása, de Pilinszky apropóján utalni kell az irodalmi grammatika leírását megreformáló Petőfi S. Jánosnak az 1960-as évek második felétől keletkezett írásai közül a Négysorosról szóló munkájára, melyben verssorok és mondatok helyett közlésegységekről beszél.
Például így: „az első két közlésegységet a hasonló formális szintaktikai struktúra kapcsolja össze”, vagy: „az első három közlésegység egy-egy eleme (alvó, éjjelek, villany) tematikailag ugyan kapcsolatba hozható egymással, ám ez szintaktikailag nincs megerősítve”.
Később: „A megjelenítő réteg struktúrája teljesen nyitott. A nyelvi jelentés valamennyi közlésegységnél egyszerű és egyértelműen megállapítható. Rendkívülivé az egymás mellé helyezésük által lesznek. Szimbólumszerűségüket e montázstól kapják. Felfedésüket is ebből a tényből kiindulva kell megkísérelni. (Valamennyi közlésegység az egymás mellé helyezés következtében a magára hagyatottság, a magára hagyás egy-egy parafrázisává lesz.)”
Ez a leírás (a zárójeles részt kivéve) a nyelvi formaviszonyokról, nem pedig a szöveg jelentéséről szól. S fölmerül a kérdés, hogy a szöveggrammatika, a textológia, a szemiotikai szövegtan milyen viszonyban áll a költői szöveggel, az alkotói attitűddel vagy az esztétikai értékkel?
Az elméletnek vagy az olvasónak van-e igaza, nemkülönben a szerzőnek, aki a művet írta. A Pilinszky-verseket gondolatokkal és szemelvényekkel együtt bemutató Kuklay Antal könyvében (A kráter peremén, 1987) szintén szerepel a Négysoros, mellette egy részlet Tasi Józsefnek a költővel fölvett interjújából. „– Mi motiválta ezt a verset? – kérdeztem a költőt. – A feleségem, amikor elhagyott, égve hagyta villanyt, az utolsó sor pedig arra utal, hogy aznap volt a válóperem.”
Mennyire befolyásolja ez a legtöbb olvasó előtt rejtve maradó biográfiai adat (a vallomás a vers születésének körülményeiről) a szöveg értelmezését? A mű az alkotó nélkül él tovább, mégis minden szóban és nyelvi viszonylatban ott van a költő élménye, kultúrája, stílusa és értékeszménye. De ne legyünk túl szigorúak a nemzetközileg is elismert Petőfi S. Jánossal, mert igaza volt, amikor a sorok nyelvtani szerkezetét vizsgálta. A Négysoros esetében magam is jó kiindulási alapnak tartom a számomra érvényes jelentés megalkotásához, követve Paul Valéry tanácsát, aki szerint verseinek értelme az, amit az olvasó tulajdonít nekik.
Az „Alvó szegek a jéghideg homokban” és a „Plakátmagányban ázó éjjelek” többes szám harmadik személyű alanyai nem cselekvések résztvevői, hanem történések szenvedői (már a cselekvés utáni állapotokra utalnak). Az „Égve hagytad a folyosón a villanyt” egyes szám második személyű megfogalmazás, konkrét címzettje van (te valamit tettél valamivel valahol – te hagytad égve a villanyt a folyosón), a negyedik sor egyes szám első személye pedig az ők és a te után elvezet az énig: „Ma ontják véremet” (az én elszenvedi mások cselekvéseit).
A jelentésalkotásban nem mindegy, hogy milyen konkrét és metaforikus vagy jelképes értelműek a szavak. Az „alvó szegek” önmagában is sűrített komplex költői kép, a Jézus keresztre feszítésére való utalással, a „Plakátmagányban ázó éjjelek” képe egyszerre juttatja eszünkbe nemcsak az éjszakát és magányt, hanem az éjszakában való magányos kóborlást is.
Az „Égve hagytad a folyosón a villanyt” sora ebből az esős éjszakából visszavezet a lakásba. Ki az a „te”? Miért hagyta égve a villanyt? Köszönet van-e a sorban vagy számonkérés? A „Ma ontják véremet” látszólag konkrét időbe helyezi a cselekvést, mégis időtlen – legalábbis az olvasás jelen idejére vonatkozik. A három jelen idő mellett csak egyetlen múlt idő van: „Égve hagytad a folyosón a villanyt”.
Ez vonatkozik a jövőre is. A „kiontott vérű” költő (és olvasó) reménye szól-e itt vagy az ellenkezője: a pusztulásra ítélt ember sóhaja, a bibliai légkört és a 20. századi élethangulatot ötvözve? A vers 1956-ban született, az 1959-es Harmadnapon című kötetben jelent meg, egy „költő és katolikus” számára nem túl optimista környezetben. Talán még innen is tovább lehet folytatni az olvasatokat és értelmezéseket.
(A szerző irodalomtörténész)
