Domonkos László

Vélemény és vita

Nők nagyban

„Ki őrizte meg szilárdságát a képlékennyé vált társadalomban, például a főváros ostromának idején? Elsősorban a nők, mert dolguk volt: a bombázások közti szünetekben sorban álltak kenyérért, vizet hordtak, főztek, ellátták a családjukat. Az ostromnak ők az igazi hősei (…) Ma is szeretem a nőket, többre is becsülöm őket a férfiaknál. De vajon miért csak a kellemes eszüket, földhöz ragaszkodó józanságukat, tapintatukat, gyöngédségüket s főképp anyai szívüket tisztelem, s nem idomaikat is? (…) újabban megcsúnyultak. Mind kevésbé tetszenek, s mind válogatósabb vagyok. (...) Nézem utcán, társaságban a hölgyeket, mérlegelve hűvös szemmel: mennyivel kevesebb a szép nő manapság, mint fiatal koromban, hihetetlen.”

Egy bizonyos kor fölött Déry Tibor idézett kedves sorai nemcsak teljességgel elfogadhatók, de már-már cáfolhatatlanok is. És ha arra gondolok, hogy a Dérynél nagyságrendekkel kisebb író, Kolozsvári Grandpierre Emil ilyen címmel írt regényt egy férfi-nő együttélés ürügyén: Nők apróban – tapasztala­taink (és a valóság!) alapján ezt ki kell fordítanunk: nők nagyban. Akár csupa nagybetűvel is, hangsúlyozhatnánk, fejtegethetnénk.

Egy másik jeles magyar író, Veres Péter a maga ősi magyar paraszt­zsenialitásával arról elmélkedett Mit ér az ember, ha magyar című ragyogó könyvében, hogy a régi magyar életben, népdalainkban és népmeséinkben nyelvünk csak asszonyokat és lányokat ismert, menyecskéket és banyákat – a „nő” fogalmát egyáltalán nem használták, az „polgári, individualista fogalom” volt, így és ebből szivárgott át a közhasználatba, kezdetben és sokáig egyértelműen az öncélú nemiség, a női szexualitás hetéraszinonimájaként.

„Valamivel több mint az utcalány, de kevesebb mint az asszony (…) nemi egyéniség.” Elgondolkodtató eszmefuttatás, még ha mindez mára jelentéstartalmában alapvetően meg is változott, hiszen később maga Péter bátyánk is így fogalmaz: „Nem is a nőt nézem bennük, hanem az erős embert.” És hozzáfűzi: ezért kell olykor ünnepelni őket…

Igazából nincs „rendhagyó”, meg „szocialista”, meg „régi világbeli” nőnap: csak nőnap van, asszonyok, lányok, menyecskék, menyek, húgok és nővérek napja, amikor nem az obligát virág és a köszöntés, hanem a méltatás dukál(na). Mint mindig, mint egyfolytában: nők, a női princípium nélkül mi férfiak valószínűleg tényleg a világon sehol sem lennénk, erről szól a fél világirodalom, a Biblia, meg az egész élet.

Azok a kisgyermekkori emlékek, amelyek az édesanyánk után a legelső – immáron megérzett módon más nembéliként megjelenő – emberi lényekre vonatkoznak: elemi erővel, életre szólóan mutatták föl  a vonzalom, a ragaszkodás, érzelmi és érzéki, spirituális és materiális vonzatait – tükröződéseit annak a csoda-misztériumnak, annak a gyönyörű gyötrelmekkel és kimondhatatlan boldogságokkal telített kapcsolatrendszernek, amit a fantáziátlanul hűvös szóösszetétel – férfi–nő viszony – rejteget. A nagy filozófus, Sören Kierkegaard mondta ki az alapvető – és alighanem a legbölcsebb – férfiúi alapállást: „Számomra a nő mindig megfontolások kimeríthetetlen anyaga, megfigyelések örök forrása volt, és az is marad.”

Igen, körülbelül ez  a legtöbb, amit tehetünk: figyelünk. Folyamatosan, fáradhatatlanul. Ők maguk is erre kényszerítenek minket, hála a Fennvalónak: sokszor úgy könnyítik meg a dolgunkat, hogy halvány fogalmuk sincs róla, mennyit segítenek abban, hogy a legfontosabbat el tudjuk érni: hogy szerethessük őket. Mélyen és igazán, tőlünk telhetően leginkább (úgy, ahogy) elfogadható módon. Persze, a helyzet nem ilyen felhőtlenül idilli, sőt. Ám a lényeg – nemcsak ezen a márciusi napon – egészen más. Figyelni, figyelni és megint csak figyelni rájuk, nagyban – hogy a szeretetig eljuthathassunk. Merthogy más lehetőség nincs.

(A szerző író)

Kapcsolódó írásaink

Brém-Nagy Ferenc

Brém-Nagy Ferenc

Az irigység három évtizede

ĀAz irigységről írják, a hét főbűn közül az egyetlen, amelyik nem okoz örömet a beleesettnek

Kondor Katalin

Kondor Katalin

A svédországi késelés margójára

ĀAmikor éppen az „arab tavaszt” meg a Közel-Kelet lerohanását tervezte és szervezte meg a világ, akkor a „művelt Nyugat” megásta a maga sírját