Kondor Katalin

Vélemény és vita

Végre! Végre?

A teljes jog egyebek közt azt jelenti, hogy bizonyos szabályokat visszamenőleges hatállyal is meg lehet változtatni, hogy jogszabályokat célzott szándékkal is lehet alkotni

A felkiáltójeles „Végre!” annak az örömömnek szól, hogy az Európai Néppárt parlamenti frakciójából sikerült eltávoznunk. Remélem végleg. Valószínű nem vagyok egyedül, aki annak örülne legjobban, ha az egész uniót végre otthagynánk. A nagypolitika bugyraiba nem láthatok bele.

Azt viszont sokak nevében állíthatom, erkölcsi szempontokat figyelembe véve elfogadhatatlan, hogy benne vagyunk ebben a szervezetben. Úgy is mondhatom, tisztességes emberrel nehezen lehet elhitetni, mi indokolja, hogy immáron tizenhetedik éve teljes jogú tagként (?) tűrjük ennek a különös társaságnak, s ezen belül a Néppártnak, hogy rendre leckéztetni próbáljanak bennünket.

Ahol a teljes jog egyebek közt azt jelenti, hogy bizonyos szabályokat visszamenőleges hatállyal is meg lehet változtatni, hogy jogszabályokat célzott szándékkal is lehet alkotni, például pusztán azzal a céllal, hogy a nekik nem tetszőt kigolyózzák onnan. Csak a vak nem látja, hogy ebben az unióban összeesküvők ülnek. Akik arra szövetkeznek, hogy parancsok osztogatásával, műbalhék előidézésével, saját érdekeik megvalósítására alkotott jogszabályokkal kényszerítsék akaratukat mindenkire, aki saját nemzete érdekeit óhajtja képviselni.

Ez idő tájt, pontosabban már elég régen, két súlyos probléma okoz méltatlan, idegesítő és sunyi érdekek által irányított vitákat a szervezetben. Az egyik a migránsbefogadás parancsa, a másik az európai egyesült államok amerikai mintára formálódó lázálma. Meggyőződésem, hogy Magyarország lakóinak döntő többsége egyiket sem akarja, semmilyen formában. Hogy az unió többségét milyen sanda szándékok vezérelhetik, arról most ne elmélkedjünk.

Inkább ismételjünk kicsit. Tényleg csak kicsit, azaz mindössze néhány eseményt szeretnék felemlegetni, amiket uniós tagságunk kevéssé kikövezett útján kénytelenek voltunk elviselni. Talán éppen a „merjünk kicsik lenni” kovácslászlói bátorítással kezdődött remek uniós korszakunk. Hagyjuk most a „nyithatunk cukrászdát Bécsben”, avagy oda utazunk, ahová csak akarunk hamis mézesmadzagjait, hagyjuk a rendszerváltozásnak nevezett időszak hiénáinak rablóhadjáratait,
rablóprivatizációit (vidéki sajtó idegen kézbe kerülése, jól működő gyáraink eltüntetése, piacaink megszállása), s idézzünk fel néhány, az Európai Unióval kapcsolatos történetet.

Naponta tapasztalhatjuk, mily nagyon aggódik az EU a demokráciáért. Sérüljön az akár unión kívüli országban – lásd például az ellenzéki orosz Navalnij ügyét. Mily érdekes, hogy a 2006-ban, a budapesti őszi zavargások idején egyetlen szót sem ejtett egyetlen uniós szervezet sem az ártatlanul megvert és meghurcolt, a Magyar Rádió udvarán megkínzott tinédzserek érdekében.

– Habár a magyarok már a kétezres évek kezdetétől számos alkalommal beszámoltak az EU illetékesei­nek arról, hogy a hozzánk települt áruházláncok kínálata egészen más minőségű az unióhoz utóbb csatlakozott országokban, mint a „művelt nyugati országokban”, ezzel nem foglalkoztak. Magyarán: nekünk a silány jut, legyünk szívesek ezt tudomásul venni. Éveknek kellett eltelnie, hogy valami vizsgálatféle elkezdődjön, de még most sem mondható, hogy ugyanaz a minőség illetne meg bennünket, mint őket. Jó nagyot lehetett így kaszálni – a kárunkra.

– Az Európai Parlament plenáris ülésén történt 2011-ben, hogy a magyar Alaptörvényt példátlan gyűlölettel támadták a szocialisták és a liberálisok, leginkább azok, akik el sem olvasták. Állítólag az alkotmány egy ország belügye, de ez az unió gyűlölködésre szakosodott, a saját törvényeikre is fütyülő tag­jait cseppet sem érdekelte. A legmegdöbbentőbb az volt, amikor Vivien Reding alapjogokért felelős európai biztos felszólította Magyarországot, hogy állítsa le abortuszellenes kampányát, vonja be a posztereket, mert az sérti az anyák önrendelkezési jogát. Nem árt elismételni, mi volt azon a plakáton. Nos, egy magyar magzat „kérése”: „Azt is megértem, ha nem vagy kész rám, de inkább adj örökbe, hadd éljek.” Ez a plakát bűnnek számított az unió „felelősei” szerint.

– Aztán 2012-ben is tárgyaltak „magyar ügyet” Strasbourgban. Ott az hangzott el, hogy minálunk rettegnek a cigány családok meg a zsidó családok, mert olyan a légkör. Addigra ugyan már megtanultuk, hogy az álliberálisoknál jobban senki sem tudja felmérni a légkört, ám ez a strasbourgiaknak sem sikerülhetett, ugyanis egyetlen konkrét példát sem mondtak állításuk bizonyítására.

– Van egy „emlékem” 2013-ból is. Talán akkor kezdődött az az időszak, mely azóta is tart itthon, azaz a magyar oktatásügyről folyó „végenincs” vita. Mindenki mondta a magáét, egyik műbalhé követte a másikat, s mindenki a saját jogát védte, mintha joga csak neki lenne, másoknak nem. A diákok azt a követelésüket hangoztatták, hogy joguk van dolgozni a diploma megszerzése után bárhol az EU-ban. Lényegé­ben igazat szóltak, hiszen az unió­hoz való csatlakozás idején ezt
a mézesmadzagot is rendre elhúzogatták az orruk előtt.

Az Európai Bizottság is boldogan beszállt a vitába, mondván, nem lehet a diákokat röghöz kötni. Csakhogy erősen kilógott a lóláb, hiszen milyen jó, ha az oktatás fedezetét Magyarország állja, a képzett fiatalok meg a diploma után – nem vitás, hogy több pénzért – másoknak hoznak hasznot, nem hazájuknak. Annak híre viszont nem verte ki a biztosítékot az Európai Bizottságnál, hogy éppen ebben az időben Svédországban olyan intézkedést hoztak, hogy aki külföldre megy dolgozni, annak az egyetemi évek idejére felvett tanulmányi költségét vissza kell fizetnie. Íme egy példa a kettős mércére.

Nos, az uniós kettős mércéről és a méltatlan vitákról bizonyára a kedves olvasóknak is számtalan emlékük van. Mondja már meg valaki, miért is kellene tisztelnünk az uniót, honi hazaárulóink meleg és jól fize­tő fészkét? A hangnemért, melyet a magyar parlamentbe is behurcoltak? A saját szabályaik be nem tartásáért? Európa bűnfészekké változtatásáért? Az égő templomokért? Az ártatlan életek kioltásáért? Folytathatnánk napestig a „bűnlajstromot”.

Cikkem címében a kérdőjeles „Végre?” annak szól, hogy vajon megérjük-e végre, hogy elszakadunk ettől a velejéig beteg világtól. Nem vagyok benne biztos, de reménykedem. Ezért a kérdőjel.

(A szerző újságíró)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Jakabék füstje

ĀFricska. Mivel ma mindenki e hazában az Európai Néppárt teljes arcvesztését ünnepli vagy átkozza, én másról beszélnék

G. Fehér Péter

G. Fehér Péter

Vakcinastratégia

ĀAz már közhelynek számít, hogy az Európai Unió teljesen csődöt mondott a közös vakcinabeszerzés ügyé­ben