A fűszálhegyen létező ember

Böjte Csaba Füveskönyvét olvasgatom a sok beadandó házi dolgozat között – egyik lelkes olvasómtól kaptam ajándékba az „örömhöz segítő gondolatokat” (írja a könyv alcíme), amelyek „segítenek élni, fénnyel töltik meg a lelket, megvilágítják az elmét, felemelik a tekintetet a földről az égre”. S eszembe jut a megint megtámadott Jókai Mór, akinek a magyar széppróza napja is emléket állított, szlogenjéül választva az írótól vett idézetet, amely szerint „az ég nem a csillagoknál kezdődik, hanem a fűszálak hegyénél”.

Ilyen fűszálhegyen létező ember Böjte Csaba is, magába engedve az egész eget, föllátva a csillagokig. Csender Levente töltött el a hatezer gyermeket nevelő szerzetessel több hetet Erdélyben, elkísérte őt az útjain, tanult tőle, és a tanításokat a füveskönyvben osztotta meg. Csaba testvér gondolatait a szeretetről, Istenről és az emberről (ez a rész a leghosszabb – hiszen az öntudatra ébredt ember maga a csoda, és „az emberi testben öntudatra ébredt anyag méltósága” az, hogy Isten jelenlétét is szeretné megélni), a teremtett világról és a nevelésről.

A szeretet az egyetlen parancs –üzeni Krisztus és Pál apostol után Böjte Csaba is –, mert a végtelen utáni vágyunk is megfogalmazódhat benne. Elválaszthatatlan a bizalomtól és békétől (vagy a béketűréstől, ami a békétlenségek megoldásához vezető türelemről szól), a másik javát akarjuk, nem a magunkét – tudván, hogy a mások java egyúttal a miénk is: a másik nélkül önmagamban nem lehetek boldog.

A fűszálak hegyéről aztán meg lehet látni Istent, de nem elég pusztán a jelenlétének tudatára ébredni, hanem együtt is kell munkálkodni vele, mert Isten az Ember nélkül csak egy üres fogalom – illetve: „Isten álma az ember”. Böjte Csaba kifejti: „Az a gyönyörű ebben, hogy maga a szabad akarattal rendelkező álom [tehát az ember] is álmodhatja önmagát”. S mivel mi Isten álma vagyunk, ha egy pillanatra is elvenné rólunk a figyelmét, megszűnnénk létezni. A filozófiai gondolat önmagában is gyönyörű, ha lehet ilyet mondani egy gondolatról – de felelősek vagyunk mi is Istenért, aki figyel ránk, hogy érdemesek legyünk az Isten figyelmére.

Bár a kegyelmet nem tudjuk kiérdemelni, mert az eredendő bűnnel együtt fogant (illetve a kereszthalállal erősödött meg) maga a kegyelem is, ám azért tehetünk, hogy milyen emberré válunk. Frusztrációkkal, vágyakkal teli emberként, férfiként és nőként. A férfi célja az, hogy törődjön a családjával, és a női ideál a gyermek érdekében tett önfeláldozásban fogalmazódik meg. A férfi nem a nőért, és a nő nem a férfiért van, egyikük sem önmagáért, hanem mind a ketten a jövőért vannak.

Kedves férfi- és nőbarátaim, el tudjuk-e képzelni az örömöt tőlünk függetlenül? Hogy nem magunkért örülünk, hanem valamilyen sokkal magasabb létezésboldogság tölt el bennünket? Hogy alázatosak vagyunk az örömünkben, és hogy az (Weöres Sándort ideidézve) ne bennünk, hanem a másikban sokszorozódjék meg?

Böjte Csaba szerint minden fiatalt el kellene vinni egy haldokló ágyához. Ott lehull a fátyol, nem lehet hazudni, „mindennek felragyog a maga igazi értéke vagy hiábavaló, értéktelen semmisége”. Kosztolányi például a nagyapja halálos ágyánál jött rá arra, hogy a halál ellen csak a szépséggel lehet küzdeni. Nekünk pedig újra és újra meg kell tanulnunk, hogy a boldogságért oda kell adni másoknak az életünket.

(A szerző irodalomtörténész)