Lerázni a lidércet

Régi történet, s mennyire kiábrándító, hogy úgy látszik, sosem lesz vége. A dualizmus korában vagy még régebben gyökerezik, onnan növekszik, lombosodik az engesztelhetetlen entellektüel azon félreértése, hogy ő mindent jobban tud. Neki olyasfajta elhivatottsága van, mint egykoron a nemzetébresztő értelmiségnek a reformkor idején. Nem lenne ez baj, ha mára nem fordult volna át ez a félreértés elképesztő önzésbe, tagadásba, utálatba. S ahogy szokott lenni, az ilyen érzések könnyen torkollnak gyűlöletbe, fanatizmusba, szellemi prostitúcióba.

Egy bizonyos szellemi nívó felett és alatt, a középszer könnyen elveszti józanságát. Ebben az állapotban éli életét a magyar entellektüel. Értelmiséginek gondolja magát, de nem az. Szétveti a düh, hogy nem akarjuk elfogadni az elméleteit. Ettől veszíti el józanságát, válik engesztelhetetlenné. Egész lénye már csak indulatot takar, korántsem szellemi képességet, s legkevésbé erkölcsi tartást. Dühét, haragját azon töltené ki hát, akin lehet.

Az egyik Jókain, a másik Adyn, de mindenképpen a hatalmat éppen gyakorlókon. S persze azokon, akiknél különbnek érzi magát: a „bunkó” népen. Ez az utálat, ez az irracionális gyűlölet érzékelhető, politikailag is mérhető átkos kontinuitás az elmúlt száz évben.

A józanság elvesztése sodorja az entellektüelt törvényszerűen szélsőséges táborokba. Ez taszítja olyan politikai erők karjaiba, amelyeknek semmi sem drága, legkevésbé a nemzet sorsa. Ezt palástolják az internacionalizmussal vagy egész Európára, sőt az egész világra nyújtózkodó elméleteikkel.

A „politika” ezeknek az elméleteknek az alátámasztását várja az entellektüeltől, az pedig az érvényesülés lehetőségét látja e szövetségben. Senki nem fogalmazta ezt meg pontosabban, mint Lenin, „hasznos idiótáknak” nevezve az így mindenre kapható „írástudókat”, akikre természetesen csak a hatalom megszerzéséig van szükség.

A múlt század elején sem volt már mentség erre a mentalitásra, de mégis érthetőbb, hogy a középszer felettiekből sokan áldozatául estek saját félreértett küldetéstudatuknak. Ez a mentalitás az oka, hogy teljes meggyőződéssel, sőt erkölcsi fölényük délibábjában tudtak a legválságosabb időszakban nemzetük, országuk ellen cselekedni. Ezért gondolta – és gondolja – úgy ma is sokuk, hogy joga van utálni, kioktatni, sőt megvetni. Cenzúrázni. Mert jobban tudja.

A középszer jobban ért a külpolitikához, egészségügyhöz, oktatáshoz, szo­ciális kérdéshez, gazdasághoz, jobban ért mindenhez. De mindenkit egyformán gyűlölni nehéz, ezért kell egy szimbólum, akire felaggathatja gyűlölete minden lidérces ólomrügyét. Ilyen szimbólum volt a múlt századelőn Tisza István s a századvégen Antall József.

Joga van mindenkinek ahhoz, hogy bíráljon, ha nem ért egyet, vagy támogasson, ha egyetért. De gyűlölni nincs joga. Főleg ezt a gyűlöletet profán szószékekről terjeszteni. Erre hangolni az embereket. Ez valóban árulás. Ez zülleszti az értelmiséget entellektüellé. Azért nincs joga gyűlölni, mert a gyűlölet nem számol a következményekkel, lehetetlenné teszi a felelős döntést. Éppígy a kritikátlan rajongás.

Tisza Istvánt megölték. A gyűlölet szétspriccelt az országban, közönyössé, szétmállóvá tette a nemzetet. Így veszett el az ország nagy része, és egy nemzetközi bűnszövetkezet maroknyi csoportja így kaparinthatta meg a teljhatalmat. Ez aztán olyan rémuralmat vezetett be itt nálunk a leendő világállam nevében, amilyet addig nem látott a világ. Bebizonyosodott, hogy az internacionalizmus hirdetése csak diktatúrához vezethet, s valójában csak egy ürügy a szabadságjogok felszámolásához.

Volt, aki tanult ebből, volt, aki nem. Aki nagyon megégette magát az „első magyar proletárdiktatúra” idején, vagy a hatalom mámora nem engedte többé kijózanodni, maradt a lidércek, az átok foglya. Főleg hogy létrejött egy nagyigényű birodalom is, amely ezt az „eszmét” használta fel (pénzzel) világuralmi terveinek megvalósítására. A vörös rémuralom után természetes volt, hogy a nemzet újjá akarta szervezni magát, megmaradt országát, meg akarta újítani küldetését.

A nemzetköziség halálos víziójával szembeállította a nemzeti értékeket, köztük a legszentebbet, az életet. Ez az élet nem volt könnyű, de a nehézségeken átsegített a nagy cél, az újrakezdés, a fejlődés és a nemzet egyesítésének vágya. De az engesztelhetetlen entellektüel akkor is úgy érezte, erkölcsi alapon kígyót aggathat azokra, akik tenni merészeltek. S persze erre újból rátelepedtek a szélsőséges politikai szándékok.

Bethlen István tíz évig kormányzott, s ezalatt a zsugorított ország példátlan életerőről, élni akarásról, képességekről tett tanúbizonyságot. Bethlen lemondását mégis azzal indokolta, hogy elviselhetetlenné vált számára az a gyűlölet, az utálat, ami körülvette. Nem hiszem, hogy a parlamenti ellenzéktől riadt meg.

Sokkal inkább a felelőtlen, jobbító szándék nélküli, józanságát vesztett entellektüeltől, aki szélsőbaltól szélsőjobbig táncolt, s táncol azóta is. Oda és vissza: ez a mi igazi kompunk, nem a Kelet és Nyugat közti szédelgés. Vajon Szálasi Ferenc „nemzetvezető” eskütételekor elgondolkozott-e a Bethlent gyűlölő ügyvéd, író vagy színész, hogy mihez is asszisztált? Kinek a „rendszerét” nevezte fasisztának meg diktatúrának.

A második világháború után jelentősen meggyengült az értelmiség, s egyre kevésbé illett rá az idegen kifejezés: intelligencia. Az entellek­tüel többségre vergődött, s vele az ellenségeskedés átka is. Jelentős része eleve a gyűlölet jegyében került ki a kataklizmából. Ennek leküzdésére magas szellemi és erkölcsi képességek szükségeltettek, keveseknek volt meg.

Másik része megperzselődve, megégetve hagyta maga mögött a múltat. Nekik is kivételes képességekre lett volna szükségük, hogy ne kompenzálással érvényesüljenek. Ez is keveseknek sikerült. A „mindent jobban tudás” mentalitása kissé háttérbe szorult, s egyre inkább az vált meghatározóvá, hogy ki fér be a „haladók” táborába. Így már a „táborparancsnok” adta ki a jelszót, s az entellektüel csak megzenésítette a határozatot.

Divat, sőt elvárás lett az utálat. Utálat mindennel szemben, ami nemzeti, ami a múltban értéknek számított. Aki másként gondolta, gyorsan elhallgatott vagy elhallgattatták. A legtöbben igazodtak.

Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnök megbuktatásakor vagy a kékcédulás választási csalás után az entellektüelek hallgattak. Áltatták magukat. Biztosan fasiszta volt ez a Nagy Ferenc. Összeesküvő. És korrupt is! Hiszen a Szabad Nép megírta. Pusztuljon! Vérrel, bőrrel szállt a tornyok körül az utálat.

Sokba került, mert ezt aztán törvénysze­rűen a kommunista párt alakította politikává. S a fenevad ki is mutatta a foga fehérét, világnézetét. Megint jött a nemzetköziség, de most már konkrétan egy birodalom részévé züllesztve az országot. Megszállt, kifosztott provinciává. Késő volt s hamis a megbánás is: Rákosit ez a szellem segítette hatalomba.

A Kádár-korban, a kezdeti vérengzés és fegyelmezés után úgy tűnhetett, elhalványult ez az engesztelhetetlen gyűlölet. Kádár és Aczél György tanulékony emberek voltak. És egyre magabiztosabbá váltak. Már-már elhitték, hogy a nép akaratából vannak hatalmon, s ami rosszabb, a nép egy része is elhitte. A felületes szemlélőnek úgy tűnhetett, hogy az engesztelhetetlen ellenségeskedés el is tűnt a magyar szellemi életből. Annál megdöbbentőbb és leleplezőbb volt 1990-es kitörése. S annál kiábrándítóbb mai túltengése.

Nagy felelőtlenség ez, a nívótlanság diadala, talán lidérces átok rajtunk. De az átok ellen van orvosság: a szellem erejével lerázni a gyűlölet béklyóját a lelkünkről. A történelem segít, de kiszolgáltatott maga is. Mégis józanságra int, kevesebb indulatra s az elhasznált hazugságok sziszegésének felismerésére. Ennyi már elég is lenne. Az már menthetetlen, aki ma csak abban reménykedik, hogy „végre együtt kezdjünk utálni”. Savanyú szellemi lét ez. De van múltja. Hogy jövője van-e, elválik. Esélyünk, hogy a gondolkodó elme elől a lidérces átok jó esetben menekül.

(A szerző történész)