Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

A magyar próza ereje (1.)

Eredetileg a magyar próza erejéről szertettem volna írni a február 18-i magyar széppróza napja alkalmából – de lemaradtam róla, mert éppen Szerb Antalt olvastam, párhuzamosan Krúdyval

S mire leírtam volna a Szindbád és az Utas közötti rokonságot, már arcul is csapott a hír, amely arról számolt be, hogy Jókait (és Szabó Magdát is) el kell felejteni.

Legifjabb műfaji ünnepünket 2018 óta tartjuk február 18-án, Jókai Mór születésnapján – csatlakozva az április 11-én ünnepelt magyar költészet napjához, mely 1964 óta József Attila születésnapján tisztelgő ünnep; vagy a magyar dráma napjához, mely 1984 óta Madách Az ember tragédiája című emberiségkölteménye 1883. évi első bemutatójának állít emléket.

A három alapvető műnem, a líra, a dráma és az epika ünnepe tehát naptári dátum, mint ahogy a tánc április végi világnapja is, már vagy negyven év óta, amiből a három előbbi megszületett. Mármint a táncból a költészet, aztán a dráma, majd az elbeszélés – noha az epika eredetileg verses formájú volt, és ezt a hagyományt az eposz mellett az elbeszélő költészet őrzi. A három pedig a balladában ötvöződik, amire Greguss Ágost 19. századi meghatározásánál máig nem találtunk frappánsabbat: „Tragédia dalban elbeszélve.”

S valamilyen értelemben tragédia az is, ami most (megint) Jókai Mór és az ő, illetve a szövegei időszerűsége körül zajlik. Jaj, hányszor találkoztam az önfelmentő hadakozással, hogy miért nem kell Jókait olvasni!

Kezdték a „haladók” A kőszívű ember fiaival, amelynek első címe az Anya örökké volt, tehát a főszerepet Baradlayné kapta, aki fiait az apa végrendelkezésével ellentétes pályára állította, s az általunk ismert cím a romantikus (és biblikus) apa–fiú(k) viszonyt emeli ki, a fiúk sorsában más klasszikus értékek között a nemzeti érzelmeket, a hazaszeretetet és az önfeláldozást mutatva be. Alternatívaként jelent meg közben

Az arany ember, mondván, hogy az „olvashatóbb” – mintha az irodalom arról szólna, hogy mindig a könnyű utakat keressük. S mintha a posztmodern és a gendertémájú olvasmányok olyan könnyűek lennének… A „nehéz” Jókai valóságos felüdülés hozzájuk képest, ráadásul a nehéz itt a fajsúlyosságot is jelöli. Nos, Jókai és a magyar próza születésnapi ajándékként megkapta Tóth Krisztinától, hogy Az arany embert is be kellene tiltani, levenni a kötelező olvasmányok listájáról, mert helytelenül és korszerűtlenül ábrázolja a nemi szerepeket.

Ezen az alapon az Ómagyar Mária-siralomtól, Balassin és Csokonain, Petőfin és Adyn át Krúdyig és Móriczig mindenkit indexre lehetne tenni – Szerb Antal azért maradhatna, mert az Utas és hold­világban némi homoerotikus asszociációk mellett a női lázadás motívuma is jelen van.

Ez a bizonyos írónő is olvashatott Jókait (eddig én is olvastam az írónő novelláit, de eztán nem fogom) s rájött arra, hogy a klasszikusok elveszik az olvasókat a „haladóktól”. Az én irodalmi ízlésem meglehetősen széles, és nem a gender, hanem az irodalmi érték alapján (máskor a kikapcsolódás okán) hozom meg döntéseimet.

Jókai kanonizációja nálam már az általános iskola negyedik osztálya körül megkezdődött, mikor nagyapám általam kölcsönözte ki a falusi könyvtárból a regényeit. Havonta négy-öt művet, s amit ő éppen nem olvasott, azt én faltam föl, amivel végzett, azt én kezdtem el, s egy év alatt végére is értünk a könyvtárban meglévő félszáz Jókai-kötetnek.

Később elkezdtem vásárolni is, és a publicisztikai írásainak kritikai kiadásán kívül mára majdnem teljes a Jókai-oeuvre. Nem emlékszem arra, hogy tízévesen nehéz lett volna Jókait olvasni, sőt! Még a Fekete gyémántok bevezetője is (Mielőtt ember lett volna a földön) le tudott kötni. Mondhatni, földrajzi (geológiai), filozófiai és történelmi érdeklődésemet is Jókai alapozta meg.

A Jókait támadóknak talán nem is a nemi szerepek, hanem a klasszikus és örök emberi értékek fájnak?

(A szerző irodalomtörténész)

Kapcsolódó írásaink