Életkorok, világlátások

Egyebek közt ugyanis azt vetítette előre, hogy az Egyesült Államokból hamarosan egy olyan nagykövet érkezik majd hozzánk, aki liberális internacionalista lesz, és az Orbán-ellenes civil szervezetekkel ápol majd kapcsolatot. Jelezte azt is, hogy országunk Kínával kialakított jó viszonya is zavarni fogja, és – ezt már én teszem hozzá – a régóta magát a világ urának képzelő Egyesült Államokat szintén.

Fonte szerint számítanunk kell a folyamatos nyomásgyakorlásra, és annak a valószínűsége sem éppen csekély, hogy Amerika beleavatkozik majd a magyarországi választásokba. Ez utóbbi cselekedetnek egyik variá-ciója, hogy gőzerővel pénzelik majd a Fidesszel szemben álló szervezeteket. Ennek oka – a történész szerint –, hogy ők a globális kormányzásban hisznek, nem pedig a nemzeti szuverenitásban. Példamutatóan demokratikus szándékok, nemdebár?

Nos, ilyen tehát egy sokat tapasztalt konzervatív ember világlátása, az általa ismert jelenségek, tények tömegéből levont következtetése. Mai tapasztalatainkkal nemigen tévedünk, ha igazat adunk neki. Sajnos keserű szájízzel, hiszen biztató szavakat nem hallottunk tőle a jövőt illetően, mert az eddig megismert tényekből indult ki. Az élet rendezte úgy, hogy a Fonte-interjú elolvasásával szinte egy időben került kezembe egy fiatalemberrel készített beszélgetés is.

A Mandiner kért interjút Békés Márton történésztől, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatójától. Lényegé-ben ő is a közelgő választás tétjéről, a jobboldal ideológiai küzdelméről mondta el a véleményét. Roppant érdekes a két interjút egyszerre értékelni. Egy idős és egy ifjú ember világlátását összemérve első gondolatom az volt, hogy két – egymástól évtizedek távolságában lévő – ember bölcsessége találkozott.

Egy öreg és egy fiatal nézete, véleménye, amely a végeredményét illetően nem ütközött egymással. Az egyikben a tények elemzéséből fakadó tapasztalat, a másikban meg a jövőbe vetett remény volt több. S bizony e két tényező semmilyen küzdelemben nem hanyagolható el. Békés Márton mondandójában sok volt az „apróság”. Olyan apróságok, amelyeket a politika szinte mindig figyelmen kívül hagyott, pedig a részletek meglehetősen gyakran abban rejlenek.

A jövő esztendei választásokról Békés azt mondja, nem csata lesz, hanem háború. Úgy gondolom, nagyon sokan egyetértünk vele. Mint ahogy azzal is, hogy a kultúra területén kellene a legnagyobb erőfeszítéseket tenni. Magyarán egy olyan kulturális jövőképet megalkotni, amely szakít a posztkommunista elméletekkel éppúgy, mint a külföldről egyre erőszakosabban támadó globalista, életidegen és életellenes elképzelésekkel.

Ezek „felülírása” a kultúra segítségével érhető el. Minden hazáját szerető embernek fontos a nyelv, amely anyanyelve. Minden hazáját szerető ember örül, ha a magyar írók, költők, színészek, filmrendezők alkotásait megismerheti, ha saját népe történelmét meg a másokét is magas színvonalon, összefüggéseiben tárják elé. Várja azt is, hogy a hatalom a méltót támogassa, ne a mi életünktől idegent.

Mindehhez a pénzen kívül bátorság és jó elképzelések, tervek szükségeltetnek. Higgye el mindenki, nagyon is sokakban vannak meg ez utóbbi tulajdonságok, amelyek közül talán a bátorság a legfontosabb, legalább is ha elhisszük Fonte nagyon is reális jövendöléseit, amit fentebb ismertettünk.

Magam is megírtam már többször – tapasztalatból –, hogy fáradtak az emberek. Belefáradtak a múltba, az örökös és színvonaltalan politikai csatározásokba, az erkölcsi nívó süllyedésébe, valamint abba, hogy már nem egészen fiatalon, sok-sok történelmi tapasztalaton túl, ezerszer megalázva is nekik kell vinniük a zászlót, mert kevés a fiatal.

Az olyan fiatal, aki érti, hogy ellene is merénylet készül a világban, mert a normális, a Teremtő által ajándékba adott életet próbálják elidegeníteni tőle, és behálózni valami életidegen, aberrált, mocsok közegbe. És akkor, amikor emiatt szorong és aggódik az ember, a Békés Mártonnal készített interjút olvasva kiviláglik belőle egy mondat.

Mintha áramütés érné az olvasót! Idézem, mert érdemes mindenkinek elgondolkodni rajta: „Budapest cselekvési lehetősége ma már nemcsak a Kárpát-medence magyarlakta területéig nyúlik, hanem lefedi Közép-Európát és a Nyugat-Balkánt, sőt elér Nyugat-Európáig is. Ebben a kivételes helyzetben a pesszimizmus szerintem árulással ér fel.”

Valami furcsa érzés kerített ekkor a hatalmába. Arra gondoltam, hogy egyetlen ilyen reménykeltő – ámde végtére is szigorú – mondat valamiféle iránymutatást is jelez. Ismételjük meg: „Ebben a kivételes helyzetben a pesszimizmus szerintem árulással ér fel.”

És ezt egy fiatal ember mondja. Akit nem „csapott meg” a genderelmélet szele, aki nem gondolja, hogy egy nemzet kultúrája a rohamosan rothadó, agyoncsodált nyugati kultúra másolásában, sőt, majmolásában rejlene. Van tehát – hála az égnek – olyan fiatal, aki egyrészt a „helyén van”, másrészt meg pontosan érti, mi folyik ez idő tájt a világban. Ami pedig az öregeket illeti, őket oly sokszor – még ha nemzetközi hírük volt is, valamint hatalmas tapasztalatuk – nem kérdezték meg arról, hogyan tudnának hozzájárulni egy kulturális jövőkép megalkotásához. Pedig tudnának. Vállvetve a fiatalokkal. Az volna az igazi életkorok, világlátások találkozója.

Kulturális konzultációt kellene tehát rendezni az arra érdemesekkel – sokan vannak, higgyék el – arról, milyen tanácsokat tudnának adni arról, miként teljesedhet be az Arany János-i mondat: „Nem elég csak emlegetni: / Tudni is kell jól szeretni, / Tudni bölcsen, a Hazát…” Vagy ahogy a Százak Tanácsának általam nagyra becsült és szeretett elnöke e társaság egyik feladatát meghatározta: „a szellem emberének ma még inkább be kell falaznia magát az igazságba”. Rendben volna. Akkor már csak az önbefalazás az igazságba nehéz megvalósítása van előttünk. Meg az, hogy aztán az igazságot makacsul képviseljük.

Életkorok, világlátások. Amikor Fonte bölcs meglátásait olvastam, szomorú lettem. Olykor az igazság bizony szomorúságot okoz nekünk. Békés Márton szavait fontolgatva pedig a remény csillant fel előttem. S a két érzés találkozott. Az öregek bölcsessége és a fiatalok reményteli hozzáállása adjon nekünk tudást és erőt ahhoz, hogy visszataláljunk a Teremtő bölcs terveihez. Jó lenne „kihasználni” mindkettőt. Nincs már idő elmismásolni az igazságot, miként tilos már a tisztességes emberektől elvenni a reményt. Öregek, fiatalok! Vár bennünket a nagy találkozás.

(A szerző újságíró)