Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Két koffer

A faluba, ha visszatért tíz év múlva a meghurcolt paraszt, csak azért is a saját házát igyekezett visszavásárolni. Ebben a gesztusban benne volt az egész század összes gyötrelme

Azokról szeretnék szólni, akik a nehéz időkben segíteni tudtak és akartak az elesetteken, akik nem néztek félre, nem szabadkoztak, csak tették, amit tenni kell. Akkor is, ha ez nagy áldozatot követelt tőlük, akkor is, ha veszélybe sodorták magukat, akkor is, ha kitették magukat az alantas érzéseknek. Nehéz idők pedig voltak bőven, ha csak az elmúlt bő száz évet nézem is. Mintha száz éve csak futnánk, mert „a föld nem tud futni, csak a földnek népe”.

Hányan voltak kint a frontokon évekig a Nagy Háborúban, aztán hadifogságban, és hány asszony, lány, hány gyermek várta a katonákat haza. Egyre éhesebben, rongyosabban, fáradtabban. Hadiözvegyek, hadiárvák lettek. Nagyon sokan nem jöttek haza, vagy jöttek fél lábbal, fél karral, egyéb elátkozott nyavalyával.

Az ország keveset segíthetett, kis járadékot, trafikengedélyt, szükséglakást biztosított. Segítettek hát a tiszta lelkű emberek, önzetlenül, vagy ha nem is teljesen úgy, de mégis. Magukhoz vették vidékre a gyerekeket, valamilyen munkát találtak a rokkant férfinak, nehéz sorba került nőknek. Gyerekek tízezrei kerültek rokon vagy ismerős családokhoz, hogy túléljenek.

S aztán jöttek a Trianon miatt menekülők, szülőföldjüket elhagyók. Jöttek legalább félmillióan. Sokan nem tudtak hová menni, vagonokban laktak évekig. Egy évvel Trianon után még 3824 vagontelep volt az országban, a pályaudvarok félreeső vágányain. De ott legfeljebb tízezer ember, ha lakhatott. A félmilliót felszívta a segítőkészség és az élni akarás. Két bőrönddel becsöngetni rég nem látott unokatestvérhez, nagybácsihoz, iskolatárshoz.

Beérni egy kis szobával, meghúzódni a szuterénben, a tornác vé­gében, szűkösen, de mégis melegben s szeretetben. Az ország értük sem tehetett sokat, akik a határrajzok miatt megbélyegzett idegenekké váltak szülőföldjükön. Akik fillérekért dolgoztak látástól vakulásig a földeken, gyárakban, s hogy a trianoni Magyarország talpra állt és felerősödött, az ő teljesítményük is meg azoké, akik befogadták őket lakásukba, házukba. Gyerekeiket sajátjukként kezelték, de szép is volt ez, és mennyire nehéz. De ott volt az összetartó erő, a hit, hogy jobbra fordulnak a dolgok.

És így is lett, öt-hat év alatt az ország is, az emberek is összeszedték magukat, látványos fejlődés következett, bele lehetett vágni vállalkozásokba, valamicskét visszafizetni azért, amit kaptak. Kicsit jobban élni, saját házba költözni. És jött akkor megint a csapás, a gazdasági világválság. Sokan kötötték fel akkor magukat, ugrottak a Dunába zse­-beikben nehezékkel. Sok volt a „szomorú vasárnap”.

És akkor is voltak, akik segítettek. Egyik a másikon s még inkább egymáson. Lehet, hogy most éppen a korábbi segítő állt az ajtóban két kofferrel, gyerekekkel. „Gyertek be. Itt maradtok, van itt hely mindenkinek.” A srácok úgyis csak aludni jönnek be, egész nap kint csatangolnak a grundokon, a réteken és heten egy nagy ágyban elfértek. A kályhába meg majd csak jut valami tüzelő. És tényleg jutott, ha nem is mindig. Ott keringett a hideg falak között a tuberkulózis. A természetes szaporulat 6,6 ezrelék volt, de például Romániában és Lengyelországban a duplája. (Ha jól értem, ez a szám ma 1,5 ezrelék).

Megint csak rövid idő maradt a reménykedésre. Jött a második Nagy Háború. Előlünk is menekültek, persze, de most megint a segítő emberekre gondolok. Magyarokra, akik kenyeret adtak az éhezőknek, üldözötteket bújtattak a német megszállás idején. Pedig nem lehetett tudni, mi lesz ebből. Sokan voltak, s persze olyanok is, akik örömüket lelték az üldözésben. S aztán jöttek újra a menekülő százezrek. Csaknem négyszázezren a délvidéki mészárlások elől, az erdélyi, kárpátaljai brutalitások elől, s csehszlovák jogfosztás és gyilkosságok elől. Jöttek az örök két kofferrel, batyukkal, egy szál ruhában.

Menekültek, „lakosságcserében” vettek részt, vagy csak nem mentek vissza szülőföldjükre, ahol most százszorosan váltak megbélyegzetté. S itt voltak a magyar kommunisták, akik szerint ezek a menekült, kitelepített magyarok nyilván fasiszták, azért menekülnek a „demokratikus” Csehszlovákiából, Jugoszláviából, Szovjetunióból (Kárpátalja) és Romániából. Micsoda bátorság, erő, szeretet kellett befogadni a földönfutóvá tett rokonokat, testvéreket. És még mindig akadt ilyen jóság, ilyen szeretet. „Isten hozott! Gyertek. Szűkösen vagyunk, de elférünk itt mindannyian.”

Aztán ezek a kommunisták államosították a lakásokat, elvették tulajdonosaiktól a házaikat. Sokakat kitelepítettek, kényszerlakhelyet jelöltek ki számunkra. Az „osztályellenség” fogta a két bőröndöt, s ment a kijelölt faluba, a kijelölt „kulákhoz”. Nem örült itt már senki a másiknak, de volt sok jó ember, aki rendes szobát biztosított a kitelepített asszonyoknak (férjük már meghalt vagy börtönben volt), megbélyegzett nőknek és férfiaknak.

Jó szóval beljebb tessékelte a megalázottságában félholt embereket, ételt rakott eléjük. Aztán ezek valahogyan próbálták hasznosítani magukat, tudásukkal, tartásukkal. Munkával. S ha volt a rokonságból, ismeretségből, aki befogadta őket, elköszöntek, s a két kofferrel (hatósági autón) elindultak oda, ahol megint befogadták őket. Sokszor megtörtént, hogy utána a „kulákot” is kitelepítették, elvették mindenét. Megtörtént, s ez még mindig jobb volt, mintha egyenesen a hortobágyi magyar gulagra vagy az egyik internálótáborba vitték volna a családfőt vagy az egész családot.

S bár 1953-ban felszámolták a munkatáborokat, internálótáborokat, de milyen keserves volt a kérdés: most hová? A városi lakásokban már mások laktak, azok, akik kilakoltatták, elhurcoltatták őket. Hová csöngessenek be? Hol kezdjenek új életet. Egykori lakóhelyükre sem engedtek visszatelepülni sokakat, ahonnan kitelepítették őket. A faluba, ha visszatért tíz év múlva a meghurcolt paraszt, csak azért is a saját házát igyekezett visszavásárolni. Ebben a gesztusban benne volt az egész század összes gyötrelme.

És mégis! Mégis voltak jó emberek, akik üzentek: gyertek addig hozzánk. Megleszünk. Segítünk. Pedig magukra vették a gyanú árnyékát, dosszié készült, a hátrányok kézzelfoghatóvá váltak. De mégis voltak ilyen égi emberek, ilyen becsületes emberek, szép lelkű emberek. Tudom, voltak másmilyenek is. Szülőt megtagadó gyermekek, barátot eltaszító iskolatársak, szerelmüket eltaszító piszkos karrieristák. Tudom. De most nem róluk akarok szólni. Túl sokat foglalkozunk a mocsokkal, elönt minket a szemét, s csodálkozunk, hogy fogy a hit és az erő. Pedig biztosan a tiszta lelkű emberek voltak többen, különben már az ország sem állna.

És aztán a két koffer megint a kézbe került. Még dörögtek a fegyverek, napok óta lőtték, bombázták a várost, de már érezni lehetett, hogy a forradalom a szabadságot megint nem vívta ki. Az Üllői úti ház romokban. Most hova? Most kihez? Jön a teherautó.

A Csengery utca sarkán megáll, aztán irány a szabadság. A két koffer a kézben. Benne, ami kell, minden. Benne a faragott lovacska, amit a sebesült bajtárs adott remegve, miközben elvérzett katonatársa kezei közt. Gyomorlövés fent az olasz hegyekben. Itt az apró fakereszt, amit a temetőben apja sírjáról tört le Szalontán a menekülő, amikor a románok már betörtek a városba.

Nyalka legény szerelmének fényképe cselédlány korából. Az Angolparkban bámul a kamerába. Mennyi remény és szeretet van a tekintetében, s mennyi jóság. A költő édesanyjának rózsafüzére, összekulcsolt kezei közül vette le negyvenhétben. Itt van két kitüntetés a keleti frontról s egy darab kötél – a forradalom alatt ment be érte az egykori elítélt a „hatvanba” –, s már csak ezt találta. Sokakról egyetlen fénykép sem marad, a Prsemysl falainál elesettekről, a Donnál „eltűntekről”. Valami ruha van még a két kofferben és egy puha, könnyű, rojtos könyv, Petőfi Sándor összes verse.

Nyugalom és békesség. Egyedül áll a Csengery utca sarkán. Rágyújt egy cigarettára. Azon veszi észre magát, hogy már nem is várja a teherautót. Megfogja a két koffert, és elindul az Opera felé. Érzi, hogy valahol ölelő, segítő karok várják.

(A szerző történész)
 

Kapcsolódó írásaink

Vitéz Ferenc

Vitéz Ferenc

A rózsa neve – és a vér meg a tűz

Ā„Véres” eseményekkel van tele A rózsa neve, Umberto Eco regénye, amellyel az író 1980-ban a szemiotika tudományából és az egyetemi katedráról hirtelen átlépett az akadémiai bestseller-irodalomba

Szakály Sándor

Szakály Sándor

Trianon?

ĀSok-sok minden előkerülhet a ládafiából. Olyan dolgok is, amikre esetleg már nem is emlékszünk, hogy mikor és miért is kerültek oda

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom