A rózsa neve – és a vér meg a tűz

A középkori Itália egyik bencés apátságában vagyunk, ahol sorra meghalnak (egy mérgező sorozatgyilkos áldozatai lesznek) azok a szerzetesek, akik valahogy kapcsolatba kerültek a nevetéssel, a kritika, a dolgok megkérdőjelezésének egyik módjával. Ha valakit vagy valamit kinevetünk, azzal elvesszük erejét, megsemmisítjük. Ezt a kritikai attitűdöt egy tiltott kódex jelképezi a könyvben: Arisztotelész elveszett (vagy annak hitt) műve a komédiáról.

A jelek és jelentések nyomába eredő ferences rendi Vilmos mesternek, az inkvizíciót is jól ismerő szerzetesnek bár nincsenek véres, csupán a saját környezetében gondolatilag is vérmes (heves, indulatos, szenvedélyes – és vele szemben a tiszta logika által szabályozott) elképzelései az Igazságról, a vérből keletkező tűz végül mindent megtisztít.

De A rózsa neve maga is véres és kegyetlen – mondanánk, ha nem a névre, csak a hozzá társított metaforajelentésre gondolunk. Mint az Eco szándékában is állt, aki a francia Annaud – az eredeti változatot több helyen fölülíró, ám szintén babérokat arató – filmes interpretációja után visszatért a szemiotika, a jel- és jelentéstan tudományához, majd a teológiai esztétika mellett kiszélesítette érdeklődését az erkölcsfilozófia felé is.

A „véres” jelző alkalmazása a populáris kultúra mítoszképző része, és bár valóságos eseményeket jelöl, az értelmezési környezet eltérő. A „véres márciust” „fekete”-ként ismerik a marosvásárhelyiek 1990 óta; a „véres tavasz” nemcsak a Tanácsköztársaságra utalhat, de egy romantikus vámpírregényt is fölidéz; a „véres vasárnap” világháborús asszociációkat ébreszt; az akciófilmek vére az ösztöneinket és zsigeri félelmeinket szólítja meg. A véres nyár pedig Ady Endre látomásos „nyáréjszaka-verséből” juthat eszünkbe: „Véres, szörnyű lakodalomba / Részegen indult a Gondolat, / Az Ember büszke legénye, / Ki, íme, senki béna volt”.

A rózsa neve és a „vér” értelmezéséhez nem feltétlenül olvasottság és kulturális tájékozottság kell, elegendő, ha tudjuk: életerőről van szó. A „véres” nem egyszerűen piros vagy vérvörös, hanem szimbolikájában roppant összetett jelző. Nemcsak az életet fejezi ki – a vér szóból képezzük –, de a halált is: a vér kifolyását, elvesztését.

Noha (a nők havi tisztulására vonatkozóan) számos népéleti tiltás is vele jár; a népmesékben és az „egy vérből vagyunk” populáris-himnikus dalában a vérközösség ugyanúgy kötelez, mint a „vérszerződés”; a vér (bármilyen jelzővel illetjük) mai értékképzetünket fejezi ki. Tegyünk a vér mellé bármilyen jelzőt: megsokszorozódik jelentése – „ismerős arcokról” van szó, ráadásul 1920 után a Trianont is aktuális kontextusba helyező Vérző Magyarország antológia nemcsak az élet elvesztésére, hanem az élet (a magyar jelenlét) újjászületésére is utalhat.

Eco regénye az egyetlen kötelező szépirodalmi mű a kortárs irodalmi kurzusomon, és öt vizsgadolgozati tétel kapcsolódik hozzá. Úgy vélem, sokkal hasznosabb egy komplex művet elolvasniuk az olvasásról leszoktatott diákoknak, mint nyolcat vagy tizenkettőt nem olvasni el. Volt olyan hallgatóm, aki szeretett volna szabadulni ettől a feladattól is, én, a „megértő tanár” viszont nem engedtem. Aztán elkészült a dolgozat, amelyből megtudtam, hogy diákom egyik ismerőse minden évben elolvassa Eco regényét, frissen akarja tartani ismereteit a középkorról.

A katarzist jelentő, a könyvtárlabirintusban keletkezett tűz lángjai azonban túlmutatnak a középkoron. Purgatóriumi jelenetként is értelmezhető a könyvtár leégése. Minden, könyvekbe foglalt tudás megsemmisül, de a már-már erotikus vágy a tudás megszerzése iránt mindvégig megmarad. Ez a tűzben égő vér, ennek a plazmaszerű tudásnak a vágya visz minket előre.

(A szerző irodalomtörténész)