Ligeti látomás

Negyedszázadnál is több, hogy itt lakom mellette, véle és általa nőtt föl mindkét gyermekem, karácsonyi királydombi szánkózások, nyárdélutáni focizások, szerelmek és időtlenül ősi hangulatok derengenek fel, időről időre azon kapom magam, hogy magányos sétáim szinte auto-matikusan ide, erre, hozzá húznak, akárcsak évtizedek hosszú során át a Délvidék Pestre származott egyik legnagyobb emberét, a Cházár András utcában lakott, drága jó Illés Sanyi bátyámat.

Amikor filmet forgattunk róla, nem is vihettük máshová, itt ült le, mint a valóságban is annyiszor, az egyik padra, a rengeteg helyes pesti lány egyike mellé, csevegni, kissé a szépet tenni. És itt, az irtózatos gyönyörűségű magyar történelem egyik illusztris helyszínén, az egykori országgyűlések idáig elnyúló mezejétől alig kőhajításnyira gyülekeztek valaha a pesti városfal alá Dózsa hadai, és az ezeréves haza ünneplésekor nem is épülhetett föl másutt a legendás Ősbudavára, csakis itt…

Igen, a Városliget. Ahol most valósággal kitágulnak és összehúzódnak a távlatok, nem is csak a szikrázó téli idő, de az immáron hónapok óta zajló Nagy Romlás miatt is – hogy Sütő András híressé lett szóösszetételét alkalmazzam arra a lehetetlenségében is mostanra már fásultan megszokott állapotra, amit a több mint leszűkített jelentéstartalmú, enyhén szólva eufemisztikus „korlátozások” szócskával szoktak kifejezni.

Úgy tűnik, mintha a Liget kellős közepén álldogálna a nagydarab szabadtéri árus, aki pedig csak itt a híd szomszédságában meghúzódva kínálja a forralt bort és a derekas méretű, igen szép pereceket. Valósággal megdermedek a hangjára: igen, két bor. Vizet tetszik kérni? Három bor, igen! Most is vagy hatan-heten tolonganak előtte, a forralt bor igézően finom illatát alighanem a Hősök terén, históriánk nagyjainak szobrai között is jócskán érezni.

A látomás – régi, mind reménytelenebbül távoli idők kísértete képben-hangban egyaránt – pedig méri, adja, az emberek fizetnek, némelyek, dacolva a megszokott ocsmány bulvárriogatással beharan-gozott („szibériai”, uramisten…) mínuszokkal, hideghullámmal, lekuporodnak egy padra, kicsinyt az ülve fogyasztás illúziójának hódolva, önfeledt nevetés, hangos beszéd hallatszik, parkban nem kötelező a maszk sem, a hangok rég megszokott „tompítottsági” dimenziója is távoli, akárcsak a sörözők, presszók, pubok, kávéházak, éttermek világa, vagy mint Juhász Gyulánál az ég. Földbe gyökerezett lábbal bámulok. Nehéz továbbindulni.

Hősünk a maga látomás mivoltában ugyanott és ugyanúgy áll jó háromnegyed óra múlva is, midőn immáron hazafelé tartva arra kanyarodok. Ímhol az egykori élet, a normalitás, a megszokott, a teljes emberi élet kísértete, mementója, jelképe. Minden ugyanolyan erre, mint negyven perccel ezelőtt. Mint korábban. Mint azelőtt. Mint mindig. Mint… A forralt bor minden nélkülözhetetlen oldalbordájával, kellékével, narancsszelettel és szegfűszeggel, gőzzel és csábillatokkal. A víz. A perecek, megfelelő méretben, sóval, duzzadva és kívánatosan.

Az én ősi, örök-egy szerelmem, a Liget a presszó-, a kávéház-, a söröző-, a kocsmabelső immár, a szabadtéri árus pedig a pincér, a pultos, a felszolgáló kisasszony és a fizető, a Liget fölött a napfényes, kék februári ég ránk kacagó csillár, diszkrét bárvilágítás, sejtelmes presszófény és diadalmas éttermi fényözön egyszerre. ÉLET, csupa nagybetűvel, társaság és közösség, vörösbor és szilvás Unicum, diadal és mámor, öröm és halhatatlan emberi szeretet. Már a Dózsa György úton, a Damjanich utca felé baktatok, a látomásnak réges-rég el kellett volna tűnnie. De nem így történik. Itt rezeg makacsul előttem. Attól tartok, nem is fog eltűnni soha.

(A szerző író)