Nevessetek – és irgalmazzatok!

A káosz – amelynek egyik terjedési felülete, egyszersmind reprezentációja most a vírus (nemcsak az aktuális pandémiát, hanem szimbolikájában a normálisnak vélt emberi létezésünket támadó sötét erőt, a bármilyen ideo­lógiai és technológiai, erkölcsi és magát az erkölcs fölöttinek gondoló társadalomfilozófiai tervet is értve alatta) – természetéből adódó tulajdonsága, hogy a rendet és rendszert szeretné fölemészteni.

Mielőtt a „főgonoszra” gondolnánk s általában a rendben folyó hétköznapokat rendetlenséggé formáló ideológiákra, a mögöttük álló erőszakra, fölidézem Apollinaire 1918-as versét. Az Egy szép vörösesszőkéhez (melynek első címe A Rend és az Értelem volt) azt üzeni, hogy a versbéli ember elítéli a „hagyomány s a lelemény e hosszú vad vitáját / A Kaland s a Rend pörpatvarát”. Viszont arra is figyelmeztet, hogy „Isten száját” eltulajdonítva, a valóságos Igével szemben is legyenek megértők és tisztességesek azok, akik a Rend ellenében a Kalandot vinnék el káoszállapotáig.

A lírikus szakrális küldetésével szemben Apollinaire ugyan „meg­gyilkolta” a hagyományos értelemben vett költőt, Baudelaire, majd a szimbolisták örököseként, egy újabb költőeszményt teremtve, amelynek már Ady is egyik áldott és átkozott fia volt, nem adta föl az új valóság többrétegűségének elvét. Szerinte „új tüzek” és új színek, az „ezernyi súlytalan lebegő látomás” ereje lebeg fölöttünk – és „ezekből kell valóságot teremtenünk”.

Az újvalóság és újbeszéd diktatúrájáról mit sem tudó Apollinaire említett versében olvassuk: „Fel akarjuk kutatni a jóság tájait hatalmas ország s minden hallgat ott / Imé az idő is amit kergetni s visszacsalni éppen úgy lehet / Irgalmazzatok nekünk mi folyton a jövő s a végtelen határain / Harcolunk az emberek helyett / Irgalom tévedéseinkért a bűneinkért irgalom”.

Vajon nem érezzük azt, hogy a mindent megváltoztatni akarás szándékával együtt valami jóvátehetetlen hibát is elkövetünk (mi több: a bűnt)? – Apollinaire az irgalomért esedezett, az „izzó Értelem” (a „lángoló Nap”) hirtelen átalakult az ösztönök irányíthatatlan mágnesévé. Másrészt, vagy ennek következményeként az „emberek helyett” kifejezés nem azt jelenti-e, hogy az önmagát az emberfölöttinek gondoló szupralény följogosítva érzi magát arra, hogy az emberek helyett és fölöttük döntsön?

Radnóti Miklós poétikailag és vizuálisan is remekbe szabott fordítást készített Apollinaire A megsebzett galamb és a szökőkút című verséből is. A galambot, a szökőkutat, a rózsa hervadását lírai képletbe illesztő francia költő s az egy évszázaddal előttünk élt modernek ugyanúgy szerettek volna mindent megváltoztatni, mint a maiak, a már nem is poszt-, hanem későmodernek.

Az irodalom-, a politika- és médiatudomány is új kifejezést keresett erre a jelenségre, így a későmoderneket ma haladóknak nevezik.

Noha a történelemben nincs fejlődés, csak változás, érdemes azt is megnézni, hogy kik és hogyan szokták magukat a változás (haladás) letéteményeseként aposztrofálni. Az a lebbenő hajú, „csodás vörösesszőke nő” Apollinaire-nél
a változást is kifejezi. Így lesz nevetséges (és tragikus) utópia. Európát nőnek képzeljük, akit elraboltak, és mára nőiségében is megraboltnak, a nem-megváltoztató műtéteknek alávetettnek: mindezek után a vöröses szőkeség csak festett valóság.

A kora ellen lázadó Apollinaire szavait komolyan kellene vennünk, s a nevetségesnek tűnőben tragédiát is látnunk: „Nevessetek hát rajtam emberek / Mindenhol mind nevessetek de főképpen ti itt / Mert annyi mindent nem merek elmondani ma néktek / S nem hallgatnátok meg ha tán elmondanám ma néktek / Ó irgalmazzatok nekem.”

(A szerző irodalomtörténész)