Világcsalás

Döntenének sorsunk felől most is messzi városokban tudatlan idegenek. Nem is annyira tudatlanok, egy valamit biztosan jól ismernek, a saját érdekeiket. S akkor már a többi nem is lényeges. Legkevésbé az ember, a kultúra, s az olyan bánatos hangzású szavak hallatán, mint az „igazság”, óriási vidámság támad soraikban.

Érzéketlen sunyi kis emberek „érzékenyítenek” mindenféle tanfolyamokon óvodásokat, bizottsági tagokat és ítélőbírákat. Gyűlik a világcsalás kasszájába a pénz, nem hagynak minket békén soha, zokogva siratják a jövőt, hogy még több hatalomhoz jussanak a jelenben. Így volt ez régóta, csak mások csinálták, másként hívták.

Felvilágosítottak és ideológiailag képeztek, s ha mi nem kértünk sem a felvilágosításból, sem az ideoló­giák­ból, s nem kérünk ma az „érzékenyítésből”, máris megvan az ok a szapulásunkra. Hiába, hogy néha maga az Isten rezdül meg bennünk, s a szívünk pedig lehet akár a bölcsek rejteke is, mégis és csak azért is.

Az ember szinte már nem is érti, de a döntéseket mindig nagyon távoli helyeken hozzák, s akkor tényleg nagyon ügyetlenek vagyunk, ha ezt mindig nélkülünk teszik. Mert azért a döntések megvalósításához emberek s nagy sorsfordítók idején egész nemzetek szükségeltetnek.

Így volt ez a hírhedt trianoni döntésnél (tágabban a versailles-i békerendszernél), s később a párizsi béke (bővebben „jaltai rendszernek” szokták nevezni) magalkotásakor is. Sok közünk az Európai Unió létrejöttéhez se volt, s most, hogy előbbieken részben sikerült túllépnünk, s az unióban szót kérnénk, legalább arányunk, ha nem is értékünk szerint, már megint ágálnak, hazudoznak, hogy elérjék a tudatlanoknál a megvetésünket. Most a miénket, a lengyelekét, de felduzzad ez még. Világcsalás.

Régóta gondolom, hogy a ver­sailles-i döntések meghozatalának valós okait nem találjuk meg az ottani tárgyalások jegyzőkönyveiben, de még a Nagy Háború alatt köttetett titkos szerződésekben sem. Néhány akaratos kulcsfigura kétségkívül lehetett, de alighanem a döntések az olyan vállalatok és bankok igazgató tanácsaiban születtek, mint a General Motors, a Lloyd’s vagy a Banque Nationale de Paris.

És jó, ha megértjük, hogy az ilyen vállalatok és pénzintézetek vezetői ma ezerszer inkább elvárják alkalmazottaiktól, a nemzetközi szervezetek vezetőitől, kormány- és államfőktől, hogy megértsék, bármilyen nagyszerű dolog is például az autógyártás vagy egy zöldmezős beruházás, ezeknek a cégeknek nem lehet csak ezzel foglalkozniuk.

Ezért a legjobb megoldás, ha az említett politikai vezetők direkt a mostani meghatározó vállalatok alkalmazottai. Ez nincs az ínyünkre, kár is tagadnunk. Nem azért, mert fenemód acsarkodnánk az ilyen cégek ellen, ellenkezőleg. Örülünk, hogy gyárakat építenek nálunk, fejlesztenek, építenek. Csak valami olyasmit érzünk, nagy örömünkben, hogy közben kifosztanak minket. Érdekesek és gyerekesek vagyunk, együtt örülünk és forrongunk, érezzük a világcsalást.

Saját döntéseinket természetesen mindig a körülményekkel össz­hangban hozhatjuk csak meg. Ez az Árpádok alatt, sőt egészen Mohácsig is így volt, legfeljebb az erőviszonyokban volt jelentős ingadozás, s nem mindig a kárunkra. Utóbb döntési lehetőségeink nagyon leszűkültek: alkalmazkodás, sokszor megalázkodás vagy ellenállás.

A kettő romantikus egyvelegéből született a kiegyezés 1867-ben. Nem a Deák álmodta „kiegyenlítés”. Ennek aztán az lett a vége, hogy nyakunkra ültek a farkasok és hiénák. Aztán 1919-ben megállapították, hogy „Ausztria és Magyarország népe egészen különleges mértékű, senki máséval össze nem hasonlítható felelősséget visel mindazon szerencsétlenségekért, melyek Európát az utolsó öt évben érték.”

A francia, brit és német cégeknek, bankoknak a háborúhoz semmi közük nem lehetett. (Az amerikaiaknak végképp.) Sem az orosz pánszláv birodalmi éhségnek, sem a kis hiénák mohóságának. Mivel egyes számban fogalmaztak: a felelős tehát az osztrák és a magyar nép. De leginkább a magyar. Világcsalás! Minek is él még ez a nemzet? Tettek róla, hogy ne húzzuk már sokáig. Majdnem halálra fárasztottak a huszadik században, de nem sikerült.

Népesség szerint Magyarország előtt az Európai Unióban ma tizenkét ország áll, mögöttünk tizennégy. S ha az elmúlt negyven évben nem fogyatkozunk egymillióval, előrébb is lehetnénk. Szólni kívánunk hát, nem mások kárára, csak az igazunk, vagyis a magunk védelmében. Szavunknak van vissz­hangja, s lenne sokszorosan erősebb, ha szabad lenne még a sajtó a modern kori nagy hódító országokban is.

A szabadság nem csak törvény és nem csak akarat. A szabadság elsősorban lelkiismeret. A szabadság intelligencia. Minden szellemi korlátozás és cenzúra az intelligencia és a lelkiismeret hiányáról árulkodik. Ha franciáknak, németeknek, svédeknek, hollandoknak, spanyoloknak, portugáloknak és a belga királyság lakóinak rossz a lelkiismeretük, azt nem gyógyíthatják megint mások kárára. Nem gyógyíthatják önfeladással sem. Nem adhatják fel nemzeti létüket, kultúrájukat, kényszerítve, hogy mi is ezt tegyük.

Mert ez nem más, mint a vállalataik és bankjaik már rég megtapasztalt igényeinek kiszolgálása. Önmagukért se tegyék, mert mi mindannyian elmondhatatlanul kevesebbek, gyengébbek, szegényebbek lennénk mindazon szépség, tudás és bátorság híján, amivel e nemzetek fiai és leányai gazdagították az emberiséget és azon belül Európát. Azt akarjuk, hogy ne adják fel. Lelkiismeret helyett ne adják fejüket a lélekrombolásra, intelligencia helyett a szabad szellem eltunyulására. Szólunk innen, az őskoncentráltság vidékéről. Ugyanazon sorsból jövünk, s ugyanoda tartunk.

Azt a kort éljük, amikor a lelkiismert okozta fájdalmakat, bizonytalanságokat a lélek megtagadásával próbálják gyógyítani. A lélekkel az Istent, az Istennel a vallást, a vallással az Egyházat is tagadják. Nem olyan nehéz elhinni, hogy mindez a szabadság nevében történik. Sok a tehetséges „érzékenyítő”, de szinte mindegyik megtér egyszer. Intelligencia és lelkiismeret kell ahhoz, hogy megértsük, ez nem menekülés. Meg is bocsáthatunk. Lehet, hogy a zseninek joga van az igazságtalansághoz, de az igazságtalanság nem igazol semmiféle talentumot. Utóbbi egy rémes világcsalás.

Erről szól ez a verssor: „Hamis tanúvá lettél / Saját igaz pörödnél.” De lehet, hogy igaz lesz az is, hogy nincs bocsánat. Nincs bocsánat? Egy viharos éjszakán belovagol a városunkba egy magányos idegen és hidegvérrel – küldetés ez, ítélet –, lelövi a szadista seriffet meg a kocsmárost, aki halott barátjával dekorálta ki a szalonját. (De a seriff helyettesét nem.) Majd a villámok cikázása és az ég dörgése közepette utasítja a város lakóit, hogy temessék el, akit kell. „Emlékezz, hogy hörögtél, hiába könyörögtél.”

Dacos, öntörvényű, de a tiszteletet mindenkinek, aki megérdemli, megadó nemzet a magyar. Jól teszi, ha az ellene elkövetett igazságtalanságokat a helyén kezeli. Ez is intelligencia kérdése, szabad akaraté, magabiztosságé, önbecsülésé. Ha az igazságaink belőlünk fakadnak, az ellenünk s általunk elkövetett igazságtalanságok is. „Fizetett pártfogók” mindig vannak. S nem a mi pártunkat fogják.

Megfizetni saját „pártfogóinkat” gerincünk nem engedi, de kedvünk, meg elég pénzünk sincs hozzá. Még mindig azt hisszük, majd megértenek minket, igazat adnak. S várjuk a döntést. S önjelöltek most is lesznek, akik sorsunk felől döntenének. S ők messze vannak. Nem csak földrajzilag. Lelkileg is. Kicsit közelebb hozni őket a szívünkhöz, lelkünkhöz, bána­tainkhoz, örömeinkhez. Vágyainkhoz, táncainkhoz, szépsé­geinkhez. Akit lehet. Vendégül látni. Szót váltani. Kis megértést, csekély jó szándékot kicsikarni. Ez lenne jó.

Meddő harcokat kényszerítenek ránk. Döntenének felőlünk. Pedig sok szép energiánk gyűlt össze. Ellenállás ez: ellenállás a degenerálódással szemben. A világcsalással szemben, ami cinizmus, erkölcsi romlás, ezerféle hamis kvóta, pénzzel bélelt érzékenyítés.

(A szerző történész)