Irányított emlékezés

Az Umberto Ecótól kölcsönzött példázat arra vonatkozik, hogy a valóságot néha összetévesztjük a fikció-val (az anekdota szerint a valóságos olasz király, a száműzött III. Viktor Emánuel egy kiállítás megnyitóján azt hitte, hogy a festmények nem a művészi képzelet, hanem a képeken ábrázolt, egy hegyoldalba épült falu szociografikus dokumentumai). A kérdéssel pedig azt faggatnám, hogy mi volt a diákok meghatározó mese- vagy olvasmányélménye.

Az anekdotikus példázat nagyjából érthető, s hamar eljutunk oda, hogy amikor egy kitalált történetet hallunk vagy olvasunk, Coleridge nyomán (a „fikciós egyezmény” értelmében) föl kell függeszteni a hitetlenkedésünket, akár népmeséről vagy regényről van szó, az olvasmányemlékek felidézése azonban olykor már némi nehézségbe ütközik. Az „ifjú felnőttek” (a magukat felnőttnek hitt egyetemisták) nem nagyon emlékeznek a kisgyerekkori mese- vagy későbbi olvasmányélményeikre.

Ilyenkor jutok arra az elhatározásra, hogy már a szemeszter elején átalakítom a tematikát: a tananyagot „mesélve” a diákot alkotásra, ha úgy tetszik, „emlékteremtésre” ösztönzöm, utóbbi alatt a teremtő újraalkotást értve. Ez többnyire sikerül, mert amikor saját meséiket írják, a virtuá-lis élménytársadalom által elnyomott tudatalattijuk mintegy mozgásba lendül, föléled a tetszhalálból, s alkalmazni tudják az időközben elfelejtett mesei toposzokat, helyzeteket és fordulatokat.

Fölfogható ez akár az irányított emlékezés sajátos keretének is, noha nincs benne pszichológia, csupán a kreatív pedagógia néhány eszközét igyekszem kipróbálni. Vele együtt azt is konstatálnom kell, hogy a virtuális élménytársadalomban inkább az irányított emlékezés által kényszerített „irányított felejtés” működik.

Nem terhelem az olvasót az ábécé utolsó betűivel jelzett generációk attitűdbeli sajátosságaival, de mivel a digitális bevándorló (X generáció) és digitális bennszülött (Y és Z generáció) kifejezéssel talán már a veteránok (az 1942 előtt) és a babyboomerek (a nagyjából az 1960-as évek elejéig születettek) is találkoztak, az emlékezés szempontjából ki kell térnem néhány problematikusnak mutatkozó kérdésre.

Én digitális bevándorló vagyok, tehát olyan „nomád”, aki még képes volt belenőni a digitális bennszülött „hősök” első évfolyamaiba, követve részben információéhségüket és a modern technika újításait is. Mára azonban jellemzően a „netgenerációval” van dolgom, az 1996 után született Z betűjelűekkel, akik már a 2010 után született alfákat fogják tanítani. Éppen az jelenti a legnagyobb dilemmát, hogy három-négy generáció kulturális attitűdjének összehangolásával kellene valamit kezdeni.

Az okoseszközökkel néha kifejezetten ostobán viselkedem, viszont még az elavult Word-technikával is el tudok készíteni egy nyomdakész, modern könyvet, majd segítséget kell a diákoktól kérnem, ha a tantermi okoseszköz túljár az eszemen. Ilyenkor jön a zöld tábla és a fehér kréta, ami rendszerhiba esetén is működik. Láss csodát: elkezdünk közösen gondolkodni, a diák nem a projektoros vázlatra, hanem az éppen ott és akkor megszülető gondolatra figyel.

A távoktatásban persze ez nem így működik, mert az egyéni munkát és önálló gondolkodást például az egyidejűleg megosztott tartalmak és az interaktív kommentálási technikák szolgálják. A hallgatók arcát nem látom, ám elég meggyőző szellemi és lelki portrét tudok rajzolni róluk. Azt sem tagadom, hogy ez háromszor annyi munkával jár, mint a jelenlétben, a vírusok azonban így csak a világhálón terjednek.

Ha már a vírust említettem, visszatérek a címben foglalt, általam irányított emlékezésnek nevezett „vírushoz”. A közösségi háló nekem is gyakran felajánlja, hogy osszam meg az egy, három vagy öt évvel ezelőtti emlékeimet. Ezt a felajánlást talán még egyszer sem fogadtam el, aminek több oka van.

Szerintem számomra és ismerőseim számára sem releváns, hogy mi történt öt évvel ezelőtt akkor, ha annak nincs ma, öt év után valamilyen értelmes, érdemi hozadéka (ha nem tudok rá reflektálni úgy, hogy annak mi lett a mások számára is érdemes eredménye). Ráadásul a közösségi háló által „emléknek” titulált bejegyzés a saját emlékezésemet akarja befolyásolni (és másokat is erre késztet), a globális technológia irányítani szeretné a lelkemet és a tudatalattimat. Azt persze igyekszik megszűrni, hogy mit oszthatok meg most, hogy mire gondolhatok.

Járványidőszakban ugyan nem történik túl sok minden az emberrel, annál több minden történik az emberben, belül. De a czukros-mázas öntettel bevont, magának egyre nagyobb politikai hatalmat is követelő technodiktatúra nem is szeretné, hogy felhasználó alattvalói megszabaduljanak az irányított emlékezés, avagy az irányított gondolkodás terhétől.

A technoguru elég kreatív ahhoz, hogy a felhasználó ne legyen elég kreatív. S akik pedig belenőttek a netes czukorba, nem is akarnak szabadulni ettől, mert nélküle nem tudnának semmit sem kezdeni a saját életükkel. Rájönnének, hogy nincsenek saját emlékeik. Hogy nincs saját életük.

(A szerző irodalomtörténész)