László Tamás

Vélemény és vita

Otthon, teremtés

Az otthonteremtés és most már -felújítás folyamatosan szélesedő rendszere 2015. július 1. óta létezik

Első eleme a családi otthonteremtési kedvezmény, a csok volt, ezt követték: a falusi csok, az emellé adható kamattámogatott lakáshitel, a bármire, így lakáshoz jutásra is fordítható babaváró hitel, az áfa-visszaigénylés, jelzáloghitel-elengedés, illetékmentesség, generációs lakás létesítése tetőtér-beépítéssel, lakásfelújítási támogatás és hitel.

Ez a folyamat a negyedik Orbán-kormány egyik legjelentősebb sikertörténete. Mindezzel az állami költségvetés nagy részt vállal a családok otthonteremtésének költségeiből, ezzel a családok ez irányú energiáit hívja elő és sokszorozza meg. Az eredmények jelentősek már néhány év alatt is, az egyes elemeket igénybe vevők köre folyamatosan bővül, az érintettekkel együtt eléri a milliós létszámot.

Itt az ideje számot vetni az eddigi törekvésekről, benne természetesen a továbbfejlesztés lehetséges irányairól is. Az első észrevétel, hogy a program eredendően a családi erőforrásokra épít, azt egészíti ki, viszont a támogatási rendszer a konkrét végrehajtást rábízza az üzleti célú vállalkozásokra. Ez a jelenlegi gazdasági-társadalmi környezetben természetes, azonban megvannak a hátulütői is.

Az, hogy az állam és az önkormányzatok nem vettek részt a megelőző lépésként szükséges terület-előkészítésben, például olcsó állami és önkormányzati telkek alakításában, eredményezte az ingatlanárak emelkedését, felemésztve az állami támogatások egy részét.

Ez folytatódott az építési költségek jelentős emelkedésével, ami még tovább növelte az építtető családok terheit. Az eredmény: a csok a jelentős áremelkedések miatt veszített társadalmi hatékonyságából.

Hasonló program már többször volt az elmúlt évszázadban. Elég, ha a rendkívül sikeres Bárczi István-féle kislakás-építési programot (1909–1912) említjük, a Wekerletelepet, a nagyvállalati telepszerű lakásépítéseket, például a MÁV vagy az óbudai Gázgyár 20. század elején épített, ma is példaszerű lakótelepeit.

Ezek azért is váltak sikeressé, mert a kifejezett céljuk egyrészt az ingatlanárak és a bérleti díjak mérséklése volt, illetve az, hogy korszerű és követendő alternatívát kínáljanak a lakásépítés egészére nézve a spekulációs célú lakásépítésre is. A sikerességüket a közösségi formában is kereshetjük, hiszen ezek a példák tömegességük és szociológiai modelljük révén váltak olcsóvá és vonzóvá. Az eddigi otthonteremtési program nem célozta meg a direktebb közösségi – állami és önkormányzati – szerepvállalásban rejlő energiák felszabadítását.

A program lényegesen hatékonyabbá tehető volna ezen erőforrások, műszaki, szociális, lakásgazdasági műhelyek bevonásával.

Elég, ha a 21. századi előregyártás rendkívüli lehetőségeire gondolunk, ami messze túlmutat a volt szocialista országok paneles lakótelepein. „A huszadik századnak vége, az előregyártás már nemcsak panel, a moduláris építés nem egyenlő konténerek egymás mellé rakásával. (…) Adott a feladat: használjuk az előregyártást, a moduláris tervezést kortárs módon, keressünk megoldásokat a jelen és a közeljövő lakhatási kérdéseire, kísérletezzünk! Lehet szövetes beépítésben vagy többlakásos házban gondolkodni, de ugyanúgy elképzelhető kollégium, co-housing vagy más kísérleti közösségi lakóhely. Nem titkolt célunk Bécstől tanulni, akár fenntarthatóságról, akár szociális építészetről, akár korszerű építési módokról van szó” – áll a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki kara egyik írásában.

Mindez nem nagyon képzelhető el az állam és az önkormányzatok közvetlen szerepvállalása nélkül. Szükség volna mintaprojektekre, amelyeket aztán a piaci szereplőknek fel lehet ajánlani.

Ezen túlmenően számos olyan modell is kezd elterjedni Európában, amelyeknek nálunk csak a csírái mutatkoznak. Ilyen például a co-housing, a közösségi lakhatás, amelyben a lakók önkéntesen és tudatosan vállalják a közösséget egymással, és a közösségi összefogás erejével alakítják és fejlesztik lakóhelyüket.

A közösség által meghatározott mértékben osztanak meg közös tereket és tevékenységeket. Erre a lakhatási formára szintén önkormányzati és állami mintaprojektek kellenének. Fontos volna az is, hogy egy-egy projekt esetében – megfelelő lakásszám esetén – a családok életciklusaihoz igazítsuk a lakásnagyságot és -választékot. Ehhez is szociológiai modellek és ezek alapján készült ajánlások kellenének.

A lakásfelújítás támogatását a lakásszakma már régóta szorgalmazta az elavult lakásállomány miatt, ezáltal a jelenleg alacsony szintű felújítási tevékenység jelentősen bővül, és a szürke zónából nagymértékben ki fog fehéredni.

Ugyanakkor a lakásfelújítás nagyon üdvözlendő módon elinduló rendszere is elsősorban az egyes lakásokra vonatkozik, a tömbházak belső felújítására nem nagyon alkalmazható, holott ezekből lényegesen több van, csak Budapesten közel kétszázezer panellakás, amelyeknek az eddigi felújítása csupán részleges, szinte csak a homlokzatot érinti (hőszigetelés, nyílászárócsere, esetleg fűtéskorszerűsítés, ami az alaphálózatot nem érinti), a lakások belső felújítása – a gépészet, az elektromos hálózat, a burkolatok, a konyha-fürdőszoba modernizálása – ritkán történt.

Éppen ezért érdemes megfontolni a lakástulajdonosok összefogásának a lehetőségét – akár a jelenlegi lakásfelújítási támogatás keretén belül –, ami például a teljes épületen átmenő szellőzőrendszer, fűtési rendszer felújítását biztosíthatja. A paneles lakótelepek teljes körű – belülről kifelé haladó megújítása egy hatalmas energiamegtakarítási tartalék, ami az egész nemzetgazdaságra nézve hasznos volna.

A jelenlegi otthonteremtési program alapvetően a gyermekes családokra épül, azon belül is kiemelten a háromgyermekesekre. Két dologgal nem foglalkozik egyelőre a program: az első lakáshoz jutással és az idősek lakhatásával. Az első lakáshoz jutást össze lehetne kapcsolni a 25 év alattiak jövedelemadó-mentességével, az ebből adódó megtakarításaikat érdemes volna az első lakáshoz jutás elősegítésére fordítani. Meg kellene fontolni a hajdani fecskeházprogram újragondolását és a bérlízingjellegű programok indítását is.

Ez lehetne az állami és önkormányzati bérlakásépítés igazi terepe. Idősek számára indokolt volna a nyugdíjasházak és idősotthonok fejlesztése, meglévő lakásaikat rendszerszinten összekapcsolva a fiatal, gyermekes családok lakáshoz jutásával.

Csak néhány gondolatot vázoltam arra vonatkozóan, hogy a jelenleg már rendkívül sikeres otthonteremtési és -felújítási rendszert hogyan volna érdemes továbbfejleszteni, az eddiginél jelentősebb és mindenekelőtt más jellegű állami és önkormányzati szerepvállalással.

(A szerző építész, volt országgyűlési képviselő)

Kapcsolódó írásaink

Deme Dániel

Deme Dániel

Népességcsere, a tiltott fogalom

ĀA bevándorlók egyre gyorsuló beáramlásából az európai kontinens társadalmaiba önmagában nem vonhatjuk le egy népességcsere tényét