Vélemény és vita
Egyszer talán…
Ha nem találták volna ki az internetet, talán sosem jut el hozzám – s még, gondolom, sokakhoz – az a megdöbbentő felvétel, amelyen egy olasz amatőr színtársulat tagjai üzennek nekünk, magyaroknak
Méghozzá különös módon, azaz magyarul. Mi, magyarok mindig mosolygunk, amikor számunkra szépséges nyelvünkön idegenek próbálnak meg beszélni. Nehéz nyelv a magyar, mondják, s biztosan igazuk van. A videófelvétel bizonyítja, az olaszoknak sem ment könnyen. Legnagyobb döbbenetemre az üzenetben a társulat tagjai egy Reményik-verset szavalnak el.
Mindenki egy sort mond csak, s amikor az ember végighallgatja, túl azon, hogy elszorul a torka, megérti – alább pedig ki is derül – miért ezt a verset választották. Meg tán azt is megérti, miért éppen nekünk szánták a rövid előadást. Ez ugyanis valami szívmelengető üzenetféle, mert úgy érezték, ez idő tájt vannak közös gondolataink és közös gondjaink. Egy magyarországi barátjuk segített a versválasztásban, s közösen döntöttek úgy, hogy Reményik szavai manapság is megdöbbentően érvényesek. Íme a vers:
Reményik Sándor (1890–1941):
Egyszer talán majd mégis vége lesz
És akkor, aki visszatérni bír,
Csak visszatér megint a régihez.
A régi hithez, a régi házhoz –
Ecsethez, tollhoz, kapanyélhez,
És számon mit se kér, kit se átkoz.
A mappás talán új térképet ír,
De másként minden régiben marad,
Csak egy darabig sok lesz a friss sír.
Mi megnyugszunk, a szívünk mit se kérd,
A föld valahogy döcög majd tovább,
És lassú erők lemossák a vért.
Ez volt tehát a választott vers. Gyönyörű.
És megint dagaszthatja keblünket, mennyi tehetséges ember él és élt nálunk, aki sok-sok vigasztaló, jövőbe látó vagy éppen húsbavágóan őszinte sort tudott leírni. Különös találkozás volt ez az olaszok számára is a magyar költészettel. Őket talán még jobban meggyötörte a világjárványnak nevezett valami, mint bennünket. Amelynek egyszer talán vége lesz. Mégis vége lesz. Sokan mondják, nincsenek véletlenek.
Meglehet, az olasz társulat tagjai sem tartják véletlennek, hogy kaptak ajándékba egy vigasztaló verset. Igencsak szüksége van mostanában minden olasznak az ilyen hitet adó üzenetekre. Ha csak egy percre melengeti meg a szívüket, az is sokat számít. Minden vigasz számít, s nem csak az olaszoknak.
Sok-sok történet erősítette már meg az embert abban, hogy vigaszért, reménységért mindig érdemes nagy költőink, íróink, gondolkodóink szellemi termékeihez fordulni. Meg akkor is, amikor az igazságot akarjuk hallani, s akkor is, amikor már-már minden reményünk elveszett. Talán ezt érezték meg az olaszok ebben a Reményik-versben. A remény hangját, a vigasztalás szándékát.
Persze tisztában vagyok azzal, hogy szép szóval, a költők, írók szavaival nem lehet mindenkit jobb belátásra bírni, de még az igazság bebizonyításával sem. Recseg-ropog a világ, rengeteg a hazug szó, a hamis ígéret, a hátsó szándék. Szerte a Földön sok az összekuszált lelkű, ostobának nézett ember, aki bár látja, tudja, hogy folyamatosan átverik és hazudnak neki, de a szintén hazug demokráciában semmit sem számít az ő szava.
Tehetetlenül szemléli, mily gátlástalanul folyik a világelit érdekérvényesítése mindenütt, s értetlenül áll a gazságok előtt. Érzi, hogy a sorsából is ki van rekesztve, mert nem tud mit tenni, amikor a szeme előtt veszik el a hazáját, és árasztják el idegen rombolókkal. Mintha mindenki altatót kapott volna, úgy tántorognak a bizonytalanságban az emberek, ha pedig lázadnak, félholtra verik őket.
Valami ébresztőfélét kellene fújni, mint tette azt 1990-ben Csurka István, aki veszélyt érezve azt állította, a józan közép határozottságára van szükség. A mai világnak is erre volna, ha van még egyáltalán józan gondolkodó benne. De nem akarom ennyivel „elintézni” Csurkát. A líra, Reményik szép verse léleksimogató vigasz.
Csurka prózája helyzetelemzés és iránymutatás. „Amíg Magyarországon lehet nép-nemzeti gerincű magyarokat rágalmak özönével lehetetlenné tenni, amíg a megkülönböztetés alapelve a klikkhez, szektához tartozás, amíg ami népi, az eleve gyanús, amíg egy törpe kisebbség el tudja fogadtatni az egész társadalommal, hogy csak az ő igazsága az igazság, és minden, ami az ő körén kívül jön, elvetendő, és amíg ez a magyarságnak mutatott – most radikálisan liberálisnak mondott – irányvonal ugyanazokból a marxista-lukácsista baloldali gyökerekből táplálkozik, mint a Kádár–Aczél-korszakban, addig nincs kilátás arra, hogy a magyarság nagy népi tömegei jól érezzék magukat a saját hazájukban. Ébresztő, magyarság! Megint félrevezetnek!”
Oda jutottunk, hogy Csurka szavai cseppet sem csak Magyarországnak, hanem az egész világnak szólnak. És igazat állítanak! Nekünk meg marad a remény, hogy „egyszer talán majd mégis vége lesz”. Mármint a velejéig hazug világnak. w
(A szerző újságíró)
