A költő halála

Czegő Zolinak mindig könnybe lábadt a szeme, ha emlegette, Tari Pista, akárhogyan is marháskodtunk előtte, elkomolyodott egy pillanatra, mikor kimondta: „az Árpi, az igen”, Vári Fábián Laci csak elégedetten bólogatott, ha szóba került a neve. Akit a költő pályatársak így látnak: a legnagyobbak közül való. Így van, így volt ez mindig. József Attilára nem akárki, maga Kosztolányi Dezső mondta: egy fejjel magasabb mindnyájunknál.

Reggel óta csak ténfergek, hol a fejem fáj, hol a gyomrom, hol valami fel nem fedezett, titkos belső szervem. Nem fizikai fájdalom ez. Még csak nem is „lelki”. Valami rejtetten spirituális, valamiféle lét fölötti. Olyan, mint a költészet maga. Ezen belül a magyar, ezen belül az erdélyi költészet.

Ahol alagutak vannak a végtelen és időtlen hóban, és akármerre térünk, apáink hűlő, drága arcán járunk, „a Nyikó vizén, Küküllőn, Maroson és Olton”, ahol „nem vagyunk mi hejdehej-legények, másodtisztek sem vagyunk”, még tán jámbor hegedősök sem, csak tényleg – ha te mondod, pláne – „fújjuk, csak fújjuk, végső pillanatig, miként ama zenekar a Titanic fedélzetén”.

Sorsszerű volt vagy sem, a fene tudja, de költő pályatársa, Tari Pista révén ismertem meg 1991 áprilisában még Szegeden, hogy azután húsz év múlva ugyanígy hármasban darvadozzunk át egy éjszakát már itt, a Király utcában – amiről ugyanúgy nem tudtuk, hogy a legutolsó, mint ahogyan soha semmiről sem tudjuk, legtöbbször még csak nem is sejtjük, hogy a legutolsó. Pedig az. Vagy mégsem?

Farkas Árpád a legújabb kori erdélyi magyar sors legeslegnagyobb poétája volt, jelentőségét az Erdőn Túli Föld nem akármilyen nívójú legújabb kori irodalmában ma még csak megközelítőleg sem lehet felmérni. A Trianon óta elmúlt száz évben is csak a literátusfejedelmekben páratlan felhozatal legeslegelső vonalába állítható.

Ilyen veszteség pillanataiban nincs helye semmiféle egyrészt-másrészt illedelmeskedésnek: a csapás letaglózó. Olyan, mint mikor
az 1940-ben csak félig felszabadult Erdélyről az eufória kellős közepén Cs. Szabó László azt írta: kétfelé hasadt, mint Báthory András homloka a fejszecsapástól.

Ez a homlokhasítás, ne tagadjuk, olyan pillanatban érte az erdélyi és az egyetemes magyar irodalmat, amikor - ama legutolsó személyes találkozás során is emlegettük – váltig égető a veszély, hogy Németh László jóslata beválik, és a magyar irodalmat elkezdi felváltani egy magyar nyelvű irodalom.

Farkas Árpád volt a legragyogóbb ellenállók egyike: minden sora magyar és nem csupán magyar nyelvű irodalom volt, csupa nagybetűvel. Nemcsak szellemét, hanem legbenső lényegét, nemcsak mondandóját, ethoszát, világát-világképét, szemléletét – de egész, már-már megfogalmazhatatlan auráját, rejtetten spirituális, lét fölötti egészét tekintve is.

Hogy mi a legutolsó, azt tényleg nem tudhatjuk. Költőink, Tari Pistától Czegő Zoliig, Vári Fábián Lacitól Döbrentei Kornélig és Buda Ferencig rejtélyesen és táltosvarázslatokkal többet tudnak ám, mint mi, közönséges halandók. Sokkal többet. Ez a titkos többlet ugyan kissé sajátságos pasasokká teszi őket, de így van ez rendjén. (Tulajdonképpen hála Istennek.) Például ha ezeket a sorokat elolvassák, alighanem pontosan tisztában lesznek azzal, hogy – nem poéta lévén az elkövető – az iromány bizonyos hiányosságokkal és tájékozatlanságokkal rendelkezik.

Árpáddal összebólintanak – hiszen hát nem költő a szerencsétlen, jelentik egyetértve és megbocsátólag – és az ilyesféle szavak: „vége”, „legutolsó”, „meghalt” - azonnal új és teljességgel más jelentéstartalmat kapnak vagy éppenséggel el is tűnnek, szétfoszlanak a sorok között, és csak valami örök csillogás, szemet simogató csillámlás jelzőfénye marad, ami olyan, mint az esti Maros, az Olt, a Nyikó vagy a Küküllő, de a Tisza és a Hernád is például, időtlenül és magyarul. És ezt már mi is láthatjuk, mindannyian.

(A szerző ró)