Egy ige árnyoldalai

Nincs elbocsátás, nincs felmentés, nincs eltávolítás, nincs felmondás – csak kirúgás van. Ez az egyetlen, csaknem kötelező érvényű nyelvi választék pontosan jelzi, milyen világban élünk.

A „kirúgták” vezető hír, a drámát igyekszik érzékeltetni. Felkavar. Elsöpör minden szinonimát. Beleszerettünk. A jól értesültség hatásért, kongatásért kiált, amely kiválthat egyetértést vagy felháborodást. De mindenképpen véleményt formál. Így gondolják egyesek, és tulajdonképpen célt érnek.

Tiltakozni pedig felesleges, mert a negatív hír mindig érdekesebb, mint a pozitív. A „kirúgták” ige mögött kimondatlanul az is felötlik, hogy jól „fenéken billentették”, s ez a szófordulat még pikánsabbá teszi azt, ami bekövetkezett. Még jó, hogy nem azt mondják: kipenderítették, kitették a szűrét, esetleg kizamekolták stb.

A „kirúgták” nyomatékos és hangsúlyos ige. Mondhatni a leghangsúlyosabb, a leghatásosabb az adott helyzetben. Mindent visz. Felkelti a figyelmet, nagy érdeklődést feltételez.

Világunk egyre kevésbé alkalmas választékos szóhasználatra. Helyettük pótlékokat használunk, amelyek része például a szleng vagy a zsargon. Élen járnak ebben a televízió egyes csatornái. De a hétköznapok sem jobbak, miközben nőttön-nő az emberek között a gyűlölködés, a gátlástalanság, a feszültség.

Félő, hogy egyszer majd robban. Körülöttünk annyi az abszurd, hogy már a humoristáknak is nehéz versenyre kelniük velük. A jó szokásokkal könnyebben szakítunk, mint a rosszakkal. Ha pedig országhatárainkon túlra tekintünk, a bálványozott Nyugatra, hihetjük, hogy a Föld a naprendszer elmegyógyintézetévé válik.

Ha korunk állapotát, hangulatát egyetlen szóval kellene jellemeznem, azt mondanám, türelmetlen az ember. És lám, a járvány sem készteti józanságra, gondolkodásra. Jobb, ha tisztában leszünk azzal, hogy körülöttünk nem angyalok röpdösnek, hanem ördögök szántják az eget. Az emberek erkölcsökről regélnek, miközben az erő és az erőszak elvére alapozva cselekszenek.

Egy szó, egy mozdulat, egy cselekedet is elég ahhoz, hogy a jellemről árulkodjon. A szépség egyre ritkábban ismerszik meg, a jóság egyre nagyobb hiánycikk, a nyugalom elfeledett állapot. Az ostobaság kezd eluralkodni a homo sapiensen. A szóban forgó igétől messzire jutottam. De hát ez az ige is illeszkedik ahhoz, amiről írok: a féktelen indulatokhoz.

Még kimondani is milyen hangzatos: „kirúgták”. Egy szó valódi jelentését úgy állapíthatjuk meg, hogy megfigyeljük, mit kezd vele valaki, nem pedig úgy, hogy meghallgatjuk, mit mond róla. A „kirúgták”-ra felkapják az emberek a fejüket, a „felmentés”-re fütyülnek.

Ady gyönyörű versében kicseréltem az „elbocsátlak” szót, és ezzel is érzékeltetni szeretném, hogy milyen hordaléka, salakja a híreknek ez a most már mindennapossá vált szóhasználat: „Törjön százegyszer százszor-tört varázs: / Hát kirúglak még egyszer, utólszor…” Szent isten! Ez már blaszfémia!

Nincsenek illúzióim. A „kirúgták” él és uralkodik, a magyar nyelv szerelmeseinek bánatára. Sütő András mondatja Káin és Ábel című darabjában Arabellával: „Sorsunkat a szavak rendezik.” Kétség sem fér ehhez az ítélethez!

(A szerző újságíró)