Lóránt Károly

Vélemény és vita

A hiányzó közös hang

Az Európai Unió tagországainak alapvető nemzeti érdeke az lenne, ha mind Oroszországgal, mind Kínával békés, kiegyensúlyozott viszonyt folytatnának, hiszen egyik ország sem jelent sem katonai, sem ideológiai veszélyt az unió államaira

Uniós anyagokat olvasva gyakran találkozunk azzal az óhajjal, hogy Brüsszel „egy hangon” (one voice) beszéljen kül- és biztonságpolitikai kérdésekben. Még sohasem láttam olyan anyagot, amely az unió egyes országainak nemzeti külpolitikai érdekeit és védelmi igényeit tárgyalta volna, azt keresve, hogy mi lehet bennük a közös, ami akkor az unió közös külpolitikai és védelmi politikája lehetne.

A mai Európai Unió országai majd ezer éven keresztül egymással és az iszlám világgal háborúztak kivéve olyan kitérőket, mint amilyent Napóleon és Hitler is tett, amihez még hozzá adhatjuk a súlyában kisebb erőfeszítéseket igénylő gyarmati háborúkat. Az Európai Unió őse, az Európai Szén- és Acélközösség pont azért jött létre, mert véget akartak vetni a francia–német rivalizálásnak.

A kezdetben hat országot tömörítő, és tegyük hozzá, nagyon sikeresen működő gazdasági közösség, azután, mint a mesebeli kis gömböc, egyre nagyobbra dagadt, és ma már birodalmi célokat tűz ki maga elé, miközben még saját határait sem tudja vagy nem akarja megvédeni. A kül- és védelempolitikai kérdések azért váltak megint érdekessé, mert egyrészt az Európai Parlament január 20-án állást foglalt a 2020. évi kül- és biztonságpolitika végrehajtásával kapcsolatban, másrészt az unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, Josep Borell február 5-én Moszkvában Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel tárgyal.

Közös kül- és biztonságpolitika nem szerepelt az eredeti (római) szerződésben, a külpolitikáról való kölcsönös tájékoztatás szükségességét először az 1986-os Egységes Európai Okmány vetette fel, az 1992-es maastrichti egyezmény azonban, amely végső soron egy föderális állam alapjait igyekezett lerakni, már egy fejezetet szentel ennek a kérdésnek. E fejezet leglényegesebb mondanivalója, hogy az unió nemzetközi szintű fellépését értékei, úgymint a demokrácia, a jogállamiság, az emberi jogok és alapvető szabadságok egyetemes és oszthatatlan volta, az emberi méltóság tiszteletben tartása stb. vezérlik.

A gyakorlatban e fennkölt elvek azt jelentik, hogy az unió felhatalmazza magát, hogy beleszóljon más államok belpolitikájába, ha valakiknek (nem szükségképpen az unió tagországainak) geopolitikai érdekei úgy kívánják. Az Európai Parlament által elfogadott állásfoglalásban ez úgy tükröződik, hogy elsősorban Oroszország és Kína azok az országok, ahol a felsorolt jogokat megsértik, ami ellen fel kell lépni.

Olyan kitételek szerepelnek például az állásfoglalásban mint: „(az Európai Parlament) ismételten elítéli Oroszország Ukrajnával szembeni agresszív politikáját, számos befagyott konfliktusban játszott negatív szerepét és az EU egyes közvetlen szomszédaival szembeni nyomásgyakorlását, valamint a krími tatárok jogainak megsértését, az Azovi-tenger blokádját, Ukrajna fekete-tengeri gázmezőinek folytatódó elfoglalását, valamint Grúzia és Moldova területi integritásának megsértését”.

Itt érdemes egy kicsit megállni és kibontani az igazságnak, ha nem is minden részletét, de legalább egy kis szeletét, hogy a történteket megfelelő (általunk is átélt) történelmi perspektívába tegyük. Az ukrajnai agresszió nem úgy kezdődött, hogy az oroszok elfoglalták a Krímet, hanem úgy, hogy a Nyugat nem tartotta be a német újraegyesítéskor azt a Gorbacsovnak tett ígéretét, hogy a NATO nem terjeszkedik kelet felé.

A NATO-t tulajdonképpen a kommunista terjeszkedés meggátlására hozták létre, tehát logikus lett volna, hogy a kommunizmus bukásával és a Szovjetunió felbomlásával megszűnik. Ám ebben a pillanatban hatalmas erők léptek fel, hogy a vonakodó Bill Clintont meggyőzzék a NATO-terjeszkedés szükségességéről. A kezdeményezés az amerikai külpolitikát nagymértékben befolyásoló Külkapcsolatok Tanácsa (Council on Foreign Relation) szakértőihez, így például Charles Krauthammerhez köthető, aki a szervezet folyóiratában, a Foreign Affairsben már 1990-ben meghirdette az „egypólusú világrendet”, talán érdemes is idézni: „Abnormális időket élünk. Ilyen időkben a biztonság iránti legjobb reményünk – ahogy a korábbi nehéz időkben is – Amerika ereje és elszántsága, az erő és elszántság, hogy Amerika vezesse az egypólusú világot, szégyenérzet nélkül fektetve le a világrend szabályait és kikényszerítve annak betartását”.

Hasonló szellemben érvelt Zbigniew Brzezinski is, aki ugyancsak a Foreign Affairsben egy indoklással ellátott tervet publikált a NATO kiterjesztéséről. Előbb a szatellitállamok, nem sokkal később azonban már a volt szovjet tagállamok váltak a NATO tagjává, vagy legalábbis a „békepartnerség” részesévé. A NATO elérte Oroszország határát. Amikor Ukrajnában billegett a mérleg, bizonyos erők megszervezték a majdani tüntetéseket (ahol a tüntetőket fizették, kárpátaljai információk szerint naponta annyit kaptak, mint amit egyheti munkával kerestek volna), és amikor ez sem segített, orvlövészekkel a tömegbe lövettek, és ráfogták a Berkutra, a kormány belügyi egységeire.

Janukovics menekült, és az új kormányt már a Biden-adminisztrációban minden bizonnyal újra posztot kapó Viktoria Nuland állította össze, aki azt is elárulta, hogy az ukrajnai demokratikus erők támogatása mintegy ötmilliárd dollárt emésztett fel (minden állítás dokumentált). Oroszország azzal a perspektívával nézett szembe, hogy szevasztopoli flottabázisa hamarosan NATO-támaszpont lesz, ekkor döntöttek a többségében oroszok lakta Krím elfoglalásáról, amit egyébként Hruscsov ajándékozott 1954-ben Ukrajnának annak emlékére, hogy Ukrajna háromszáz évvel korábban az orosz birodalom része lett. Putyin csak a nászajándékot vette vissza a válás után. Hát, ennyit az Oroszországgal szemben alkalmazandó szankciók előzményeiről.

Hasonló történetet Kínáról is el lehet mondani. Az első ópiumháborúban (1839–1842) idején az angolok hadihajókkal addig lőtték Nankingot, Kína akkori fővárosát, mígnem Kína (1898-ban) önként kilencvenkilenc évre átengedte az angoloknak Hongkongot, ami azután 1997-ben telt le, és a városállam akkor került vissza Kínához, vagyis az európaiaknak nincs sok közük ahhoz, hogy Kína mit tesz a saját területén. Ilyen megmondó ember szerepre egyébként az Európai Uniót sem katonai sem gazdasági ereje nem predesztinálja. Az Egyesült Államok sem tehet sokat, Kína már nem az az ország, ami volt az ópiumháborúk idején, GDP-je vásárlóerő-paritáson már elhagyta az Egyesült Államokét, és még most is háromszor olyan gyorsan fejlődik, mint az euroatlanti térség.

Az Európai Unió tagországainak alapvető nemzeti érdeke az lenne, ha mind Oroszországgal, mind Kínával békés, kiegyensúlyozott viszonyt folytatnának, hiszen egyik ország sem jelent sem katonai, sem ideológiai veszélyt az unió államaira. A békés viszony alapja pedig – ahogy azt a békés egymás mellett élés öt alapelve is kimondja – az egymás belügyeibe való be nem avatkozás. Kérdés azonban, hogy az Európai Parlament által elfogadott intervencionista állásfoglalás kinek az érdekeit fejezi ki?

Alighanem itt a klasszikus bibliai történettel álluk szemben: a hang ugyan Jákobé, de a kéz Ézsaué. Kína vagy egy német–orosz együttműködés igenis veszélyezteti az euroatlanti háttérhatalom geopolitikai ambícióit. Ez látszik például abból a nyomásból, ami Németországra nehezedik, hogy a gyakorlatilag már megépült északi tengeri gázvezetéket ne fejezze be. És míg Trump erre irányuló nyomása némileg érthető, hiszen földgázt akar eladni a németeknek, a lengyel tiltakozás is érthető, mert a vezeték elkerüli Lengyelországot és elesnek a tranzitdíjaktól.

De az már több mint furcsa, hogy a Der Spiegel szerkesztőségi cikkben esik neki a német kormánynak az építés leállítását követelve. Igaz, meg is magyarázza, miért, és a magyarázatban van logika. A Spiegel szerkesztősége azzal érvel, hogy a gázvezeték nem pusztán gazdasági jellegű, hanem geopolitikai jelentőségű, lehetővé teszi, hogy Oroszország ne Ukrajnán és Fehéroroszországon keresztül szállítsa a gázt Nyugat-Európába és ez által ezeket az országokat még inkább függővé teszi Oroszországtól.

Csakhogy ezek az országok eddig is függtek Oroszországtól, és semmi érdekellentét nem lenne, ha a NATO képében megjelenő háttérhatalom nem akarna tovább terjeszkedni Oroszország felé, nyilván azzal a végső céllal, hogy Oroszországot is a markában tartsa, amit annak idején Putyin az „oligarchák” szétzavarásával megakadályozott. Itt talán eszünkbe juthat a NATO első főtitkárának, Lord Ismay-nek tulajdonított mondás, amely szerint a NATO-t hármas céllal hozták létre: „az oroszokat kint, az amerikaiakat bent, a németeket pedig lent tartani”.

A vázolt körülmények között egységes uniós külpolitikára még gondolni sem lehet, de azt el kellene érni, hogy ne a háttérhatalmi birodalmi érdekek határozzák meg az egyes tagállamok mozgásterét.

(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)


 

Kapcsolódó írásaink

Őry Mariann

Őry Mariann

Úgynevezett demokrácia

ĀBeszéljünk egy kicsit a demokráciáról! Amivel az Európai Bizottság illetékeseinek nincs gondjuk, az bizonyára mintaszerűen jól működik, ezért – okulásul – nézzünk egy pozitív példát

Nagy Ervin

Nagy Ervin

A Frontex-zsákutca

ĀA menedékjog létező szabadságjog (Magyarország tavaly is több száz esetben alkalmazta), a migráció azonban nem. Az oltalomra minden embernek joga van, ám a bevándorlás nem alapvető jog. Ezt keveri össze politikai szándéktól vezérelve Brüsszel