Valamiképp mindünk belecsonkult

A lapunkban legutóbb megjelent írásomban a választási küzdelem kapcsán várható karaktergyilkosságokról elmélkedtem, pontosabban arról, miképpen lehetne elkerülni, hogy belesüllyedjünk abba a politikai posványba, ami a világ nagy részén már eluralkodott, s amelybe, miként írásom címében is benne van (egy szép-szomorú Ágh István-versből idézve) „valamiképp mindünk belecsonkult”.

Belecsonkult, mert ellestük a nemtelen küzdelmek gyakorlatát, eltűrtük a naponta ránk zúduló hazugságáradatot, tétlenül néztük a bizonyítékok nélküli karaktergyilkosságokat s azt is, hogy a szemünk láttára fosztogatnak bennünket. Sajnos nem állíthatom, hogy nálam lenne a bölcsek köve, s lennének tippjeim arra, hogyan teremthetünk egy normálisabb világot. Ehhez valószínűleg vissza kell térnünk a kezdetekhez, azon elmélkedve, hol rontottuk el, hogyan sikerült belesüppednünk a közéleti posványba. A múltat nem lehet, pontosabban nem is szabad eltörölni, akármilyen hangosan fújták is a dalt azok, akiknek ma is az a szándékuk, hogy a nekik nem tetsző múltat eltöröljék. De csak azt!

Én meg állítom, hogy sem azt, sem pedig a nemzet életében fontos múltat nem szabad eltörölni, lett légyen az dicsőséges vagy éppen fájdalmas, hanem gőzerővel kell megismertetni azokkal, akik nem ismerik. Büszkeségünk, magabiztosságunk és műveltségünk szilárd alapja lehetne ez, valamint a világról való gondolkodásunk segítője.

Lehetne. De nem az. A minap egy olyan videófelvételt kaptam, amelyben az utca népét kérdezgették történelmünk jelentősebb eseményeiről. Minden képzeletet felülmúlt az a hihetetlen szellemi sötétség és műveltséghiány, ami a válaszokban megmutatkozott. Kimondottan jól öltözött embereket kérdeztek magyar és külföldi történelmi eseményekről, s lényegében egyetlen jó válasz sem született.

Lehet, rossz a következtetésem, de arra gondoltam, talán azért van mindez, mert harminc éve úgy élünk, hogy a politika vette át a közéletben a főszerepet a kultúra helyett. És nem feltétlenül a magyar politika, hanem a külföldi politika és kultúrpolitika. Egy gyarmatosító kultúrpolitika. S cseppet sem a magyar kultúra. Ami a mienk.

A helyzet pedig lényegében nem sokat változik. Ömlik ránk az amerikai filmdömping, no meg a rettenetesen alacsony színvonalú, külföldi mintát utánzó magyar show-műsorok, s világ csúfjára, az áldott emlékű Sára Sándor által megálmodott, magas szellemi színvonalon megtervezett Duna Televízió ma bugyutábbnál bugyutább külföldi (török, brazil, német) sorozatokkal tölti meg a műsoridőt.

A félanalfabéta celebvilág jelenik meg a televíziókban, a magyar nyelv tiprása pedig mindennapos. Holott rengeteg olyan beszélgetésnek voltam fültanúja, amelyben számos ember panaszolta el, hogy hiányoznak neki a neves magyar színészek közreműködésével készített történelmi filmek, a mi gondjainkról szóló tévéjátékok, és már csak azért sem igaz, hogy a bóvlira lenne igény, mert ugyanezek az emberek könnyes szemmel emlegetik a Páva-műsorokat és a Virtuózok sorozatát.
Az elmúlt harminc évünkre jórészt a lefelé nivellálás volt a jellemző. Mindezek ellenére magam tántoríthatatlanul hiszek abban, hogy értéket kell adni a nap minden percében, olyat, ami felfelé és nem lefelé húz.

Az okos emberek azt mondják, hogy a bulvár és a szellemi szenny azért ömlik ránk, mert eluralkodott a gazdasági, üzleti szempont. Persze hogy eluralkodott, mert hagytuk. Érdemes az ostoba hirdetéseket megnézni, hiába közölnek többnyire fontos információt, megjelentetésük mételyez. S mert túltengenek, hamarosan az a stílus lesz a mérce, s egy idő múltán már hiányozni is kezd a hülyeségözön. A bulvár beözönlése, úgy gondolom, az oktatás színvonalának se tett jót. Már csak azért sem, mert tudat alatt is lehúz. Egyszer-kétszer belenéznek az emberek, s megszokják a bóvlit. Tehát az elmúlt évtizedeket az jellemezte, hogy ráhagytuk a „kultúrkereskedelmi” diktátorokra a színvonal meghatározását. S nem hinném, hogy vitatható, mindez az oktatásra is s általában a kultúra minden ágára hatással volt. Rossz hatással. Mert a nyugodt munka, a nyugodt építkezés lehetőségét kurtította meg. Éppúgy – s ezzel meglehet, sokan nem értenek egyet –, mint a folytonos átszervezési kényszerek, amelyek a higgadt, nyugodt vitát is nélkülözték. Hajózási példát véve nem lehet mindig a háborgó tengert nézni, mert megárt.

Sokan gondoljuk úgy, hogy egy rendszer sorsa nagymértékben az értelmiség teljesítményén áll vagy bukik, ezért a tudomány és a kultúra képviselőit – széles körű vizsgálat és megalapozott döntés után – igencsak meg kell becsülni. Azt hiszem, ebben elég nagy lemaradást szereztünk az elmúlt évtizedekben. S nagyon hiányzott a stabilitás. Pedig csakis nemzeti kultúránk elmélyítésével van arra esélyünk, hogy ne olvadjunk fel a népek olvasztótégelyében.

Jó lenne tehát az értelmiség szerepéről beszélgetni, bátran felsorolni, mit nevezünk nemzeti értéknek. Vitázni a műhelyek fontosságáról, a prioritás kérdéséről, s mindezt nagy társadalmi támogatással kellene megvalósítani.

A nagy társadalmi támogatottság pedig kommunikációs kérdés is. Hadd idézzem ide azt a pár évvel ezelőtt keletkezett nagy vitát, amely arról szólt, mely alternatív színházi társulatokat támogassa az állam. Honi hazaárulóink fűhöz-fához rohangáltak, főleg persze külföldre, mondván, mily felháborító, hogy ezek a társulatok nem kapnak elegendő támogatást, és sokakkal sikerült is elhitetniük, hogy ők mily nagyon fontosak. Ment a balhé, és senkinek sem jutott eszébe, hogy elmondja, Franciaországban például – a népességszámhoz viszonyítva – az állam az alternatív társulatoknak a töredékét támogatja csupán hozzánk képest. S ez csak egyetlen példa. Viszont jó vitaalap.

Messziről indultunk, a közelgő választás kapcsán valószínűsíthető karaktergyilkosságok elleni küzdelemtől. A harchoz bátorság kell, ez egyértelmű. S erről gondolkodva jutott eszembe, vajon nem azért vesztették el sokan a küzdőképességüket, s meglehet, a hitüket is, mert nem volt semmiféle számonkérés, elszámoltatás az elmúlt harminc évben? Hiszen legalább arról jó lett volna dönteni, hogy kinek a segítségét nem kérjük, mert őneki az elmúlt diktatúrában sikerült olyan magatartást tanúsítania, ami egy normális társadalomban nem fogadható el. Ha erkölcsi szabályok mentén szabtunk volna határt, akkor talán nem itt tartanánk, akkor talán nem rabolták volna ki oly könnyen az országot. Csakhogy amit már elmulasztottunk, azon kár keseregni.

Viszont nagyon is érdemes lenne szellemi életünkbe visszahozni az őszinte vitákat. Mert meglehetősen fájdalmas, hogy szinte semmiről sem beszélünk őszintén. Arról sem, hogy napjainkban országunk létét támadják, méghozzá egyre erőteljesebben és honi hazaárulóink hathatós közreműködésével. Néven kellene nevezni őket, és érveket, bizonyítékokat kérni, követelni tőlük, hogy indokolják, mi a bajuk a magyar demokráciával, a magyarokkal. S talán végre egyértelműsíteni is kellene, hogy mi minősül jogilag hazaárulásnak. Ez is a dolgok tisztázásához, egyértelműsítéséhez tartozna.

Pár évvel ezelőtt készítettem egy beszélgetést az általam példaképként is tisztelt Bíró Zoltánnal. Akkor alakult meg a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet, amelynek ő volt a főigazgatója. Ő a fentebb is emlegetett jelenségről azt mondta: „Intellektuális elgyávulásban szenvedünk.” Most, hogy ezt a cikket írom, elővettem a hajdani interjút. Már nem emlékeztem arra, hogy abban szó esett köztünk a Hitel egyik pár évvel korábbi számáról is – Bíró anno a Hitel alapító főszerkesztője volt – s benne Babus Antal cikkéről, amelyben a szerző arról írt, mit ér az ember, ha magyar értelmiségi. Remélem, nem veszi zokon Babus, ha idézek írásából, annyira ide illőnek érzem.

„1934-ben Németh László talán túlzott optimizmussal, ekként próbálta felrázni az országot és írótársait: »Állítom, hogy a példa hiányzik ebből az országból, s húsz igazi férfi ma is megmentheti a magyarságot, akármit mondanak az anyakönyvek.« Ha húsz férfi nem is biztos, hogy meg tudja menteni a magyarságot, de nagyon sokat tudunk tenni, mindig sokkal több lehetőségünk van, mint hinnénk.

A marxista ideológia a fejünkbe verte, hogy az ember semmi, a történelem irányát a nagy, tőlünk független történelmi mozgások szabják meg. (…) Nos, az 1980-as évek közepén az SZKP XXVI. kongresszusának direktívái között szerepelt, hogy az északi Fehér–tengerbe ömlő európai és szibériai óriásfolyamok folyásirányát meg kell fordítani, s vizüket a Kaszpi-tengerbe, illetve Közép-Ázsiába kell vezetni. Ha a terv megvalósul, az orosz észak és Szibéria elmocsarasodott volna, ráadásul a párolgás miatt a vízmennyiségnek is csak töredéke jutott volna el a közép-ázsiai sivatagokba. A terveken évtizedekig tízezrek, egész intézetek dolgoztak, és úgy tűnt, menthetetlen a helyzet. Értelmiségiek egy parányi csoportja – a legismertebb közülük két író, Valentyin Raszputyin és Szergej Zaligin, valamint Igor Safarevics matematikus – azonban nem azon búslakodott, hogy miért nem lehet semmit sem csinálni, hanem véghezvitték a »lehetetlent«, s ellenállásuk, mozgalmuk révén elérték, hogy a pártkongresszus határozatát visszavonták, s a folyók és az ország megmenekült. Egy újságíró hitetlenkedő kérdéseire, hogy mindenek ellenére vajon az ember nem csak játékszer-e a történelem vak erőinek kezében, Safarevics a következő, megdöbbentő mondattal zárta le a témát: »Oroszország sorsa mindannyiunk egyéni erőfeszítésétől függ.« Alkalmazzuk ezt a gondolatot magunkra, s mondjuk ki: Magyarország sorsa mindannyiunk erőfeszítésétől függ.”

Nos, a történet legyen mindenki számára biztató. A karaktergyilkosságokra készülők elleni küzdelemben is. Hogy ne csonkuljon bele egyikünk sem.

(A szerző újságíró)