Az ukrán mumus

Merthogy ilyen állapot nincs is. Sőt. Végső soron meglehet, sok minden tisztáztatott, de jószerével semmi el nem intéztetett. Így állunk. Az égvilágon semmi sem zárult le, nem fejeződött be, nem szűnt meg, nem változott. Innen kell kezdeni az újragondol(kod)ást.

Az a rendkívüli feszültség, ami a kapcsolatokat jellemzi, két, eddig kellőképpen figyelembe nem vett előzményt is magába foglal. Ukrajna, száz éve sincs, a sztálini Szovjetunió részeként egyedül a zsidóság és az őshonos észak-amerikai indiánság sorsához hasonlítható, irtózatos megrázkódtatást szenvedett el: azt az iszonyú – ukrán szóval holodomornak nevezett, e szóval közismertté vált – éhínséget, amelynek következtében körülbelül hétmillióan haltak meg, közöttük hárommillió kisgyermek. Sztálinéknak ezt a talán még a többinél is rettenetesebb bűnét egyetlen népközösség sem lenne képes több rendbéli frusztráltság nélkül át- és megélni. A másik tényező az úgynevezett közép-kelet-európai közös történelemben a magyar–ukrán viszony „mássága”. Egyszerűen még csak nem is hasonlítható a szomszédainkkal kialakult relációkhoz, az osztrákoktól a románokig. Kapcsolatunkat nem árnyékolták be olyan rémtörténetek, mint a szerbek vagy a románok által több hullámban, különböző korokban egyforma szadizmussal elkövetett magyarirtások, tömeggyilkosságok rettenetei. Mondjuk, a lengyel–ukrán vagy pláne az ukrán–orosz viszonyhoz képest még csak nem is emlegethetünk semmiféle analógiát, még a legcsekélyebb mértékben sem – mert majdhogynem ég és föld a különbség, mindenféle viszonylatban.

Az eredő: a bajok-gondok, mint annyi más esetben is, a Szovjetunió szétesésével kezdődtek. Az önálló politikai tényezővé lett, szuverén államiságot kapott Ukrajna az ősrabló csehektől átvett szovjetzsákmány Kárpátalja megöröklésével magyar relációban már születésében, in statu nascendi állapotban eleve magával hozta és máig magában hordozza egy, némiképp még a holodomor irtózatához is hasonlítható, csak persze egészen másféle karakterű és hátterű frusztráltság többletátkát, imigyen – az érintetlen, szűz, tiszta, zavartalan közös kapcsolat-előtörténettől függetlenül – akaratlanul is a trianoni ősrablók kollektív lélekállapotához csatlakozva, fölzárkózva. Kénytelen-kelletlen „trianonizálódtak” velünk kapcsolatban – és amiről a szovjet időkben mukkanni sem lehetett, most (lásd Románia vagy Szlovákia több mint három évtizede többé-kevésbé folyamatos eseteit) akut komplexusözönné változott, megtűzdelve mindez egy sor belpolitikai nyűggel, amerikai állampolgárságú kijevi vezetőkkel, Majdannal, Donbasszal, Krímmel, NATO-val, EU-val: nem kívánt rész (van egypár) törlendő.

Így, ebben a helyzetben előzte meg külügyminiszterünk mostani látogatását az indulása előtti estén nyilvánosságra került dermesztő üzenet, amely nemcsak a magyar nagykövetségre, de hátborzongatóan akkurátus gonoszsággal minden fontos kárpátaljai magyar intézményhez is eljutott: „Ha a miniszteretek Ukrajnába jön, nagy vérontásra készüljetek, magyar vér fog folyni.”

A külügyminiszteri találkozó után pedig, miként arról megint csak hírt kaphattunk, máris jött a következő üzenetakció. Néhány szívderítő részlet: „Mi mindnyájatokat ismerjük, tudjuk, hogy hol vagytok, és tudjuk, hogy hol vannak a családjaitok. Ismerünk téged is, Szijjártó. (…) Már figyelmeztettünk titeket, (…) a legváratlanabb pillanatban csapunk le. (…) Utoljára figyelmeztetünk: hagyjátok abba a tevékenységeiteket Ukrajnában, máskülönben a magyarok a saját vérükben fognak megfulladni.”

Ady már a háború alatt, 1915-ben, a Nyugat 16. számában jelentette meg Az oláh mumus című írását. „Az oláh mumus elszenvedhető, lebírható s Romániának nem kívánhatnék rosszabbat Erdélynél. Csak Kolozsvárra, Brassóra, Marosvásárhelyre s még néhány városra intek. Belepusztul az oláh, ha ilyen kultúrás helyeken el tudna helyezkedni. Szerencsére nem tud, mert Erdélyt akarjuk, tartjuk s meg is fogjuk őrizni. Az oláh mumus nem mumus s eszembe jut egy román fiskális, aki azt mondta: Isten ments, hogy Budapest helyett Bukarestbe kelljen mennem főtárgyalásra.”

Hogy Bandi bátyánk – magyar proletároktól harsány antiklerikalizmusáig – mi minden egyébben bizonyult enyhén szólva rossz jósnak, most ne ecseteljük. Viszont itt az új, az éppen aktuális mumus – ha persze másképpen, másféle összefüggésekben is: az ukrán mumus. Amely mindig – most legutóbb is – egyet mond a diplomácia nyelvén „kedves Péternek”, és egészen mást csinál valóságban. („Ismerünk, Szijjártó.”) És aki azt hinné, csak ennyi az egész, meg egyáltalán, bolhából elefánt és üres fenyegetőzés csupán, és nemsokára vége lesz ennek az egésznek: legalább olyan tragikusan téved, mint a harmincas évek elején azok a derék naiv nyugatiak, akik azt hirdették, semmiféle éhínség nincs Szovjet-Ukrajnában, sőt, éppen ellenkezőleg…

Hogy az ukrán mumus mennyire mumus és az-e egyáltalán – egyelőre ne feszegessük tovább. Ez a fajta vérszagos hőbörgés az én nemzedékem számára alig huszonöt–harminc évvel ezelőttről nagyon is ismert. („Ubityemo magyare”, megöljük a magyarokat, „Halál a magyarokra és az usztasákra!” – üzenték akkor.) Gondoljunk a fejleményekre. Mondjuk, arra, mi történt azóta Koszovóval. És az egyre rokonszenvesebben már nem Szovjetunió Oroszország sem ül ám ölbe tett kézzel, és a Krím félsziget környékén is figyelnek.

Az ukrán kórházak ötven lélegeztetőgépet kaptak Magyarországtól. Ezekből negyvenhat nem kárpátaljai kórházba került – mondta a miniszter. Ki megdob kővel… Csakhogy a Bibliában, nem árt tudni, nem csak ez áll.

(A szerző író)