Egyetlen perc

Ha lenne rá lehetőség, vajon melyik lenne ez az egy hely, ahová a legszívesebben elmennék? És melyik az a pillanat, amikor indulni kellene. Komolyan tudom venni az ilyen banális kérdéseket. Akár órákig, napokig morfondírozok, mérlegelek, érveket sorakoztatok és cáfolok nyugtalanul keringve a házban. Talán valamikor ifjúkoromban lehetett egy ilyen élményem, ez a „vagy-vagy élmény”, hogy nem is három a magyar igazság, csak egy, csak egyetlenegy. És azt ki kell tudni választani. És a pillanat is csak éppen az az egyetlen perc. Mese nincs. Ludas Matyi is jobban tette volna, ha egyszer veri le a libasarcolón a tartozását, de úgy, hogy szégyenében bujdosson is el, de örökre. Nálunk mintha nem lenne elég még három megszégyenítés sem, a sarcoló csak előmászik, s megint ajánlkozik a meglepett népnek. De nem erről akartam írni. Hanem arról, hogy ha tényleg egy magyar igazság van, s dönteni kell, az a jó döntés, amelyik egyértelmű. A feltett kérdésre is. Nincs mismásolás. „Ha innen nézem, ha onnan nézem.” Nincs „ha úgy tetszik”. Minden döntés harc, s minden jó döntés győzelem.

Mindez nem jelenti azt, hogy a döntést ne kellene alaposan megfontolni, lehetőleg minden szempontot figyelembe venni, következményeit mérlegelni. Ne feledjük: egyetlen helyről lehet szó. Forrásról, torkolatról, városról, varázshegyről. És egyetlen percről. Többre már nincs idő. Belátom, nem valami optimista hozzáállás, de valahogyan megritkult itt körülöttem a belélegezhető optimizmus, épp úgy, mint egyéb szép adományai az életnek. Megritkultak az örömmolekulák, a szeretetsejtek, az egészségdobbanások, az érdeklődés- és tiszteletatomok, az értelemrostok, megritkult a legemberibb táplálékunk, az önbecsülés. Egyáltalán, megritkult a becsület, s ez valami különös szomorúsággal tölt el, mit tagadjam, néha kétségbeeséssel is. De nem erről akartam írni. Hanem arról, hogy mindezek dacára a hit mégiscsak lehetővé teszi a pontos mérlegelést – és ez nem ellentmondás –, mint ahogy a teremtés igéje és a természettudományos felismerések összessége sincs ellentmondásban egymással. Éppenhogy harmóniában van. Egységben, mint a nap, a felhő, a cinege hangja, a szomjúság, a hideg zsibbadás. Az Egész.

Kérdés, hogy hideg fejjel, racionálisan közelítsünk-e a kérdéshez? Vagy hallgassunk az érzelmeinkre és a nehezen kezelhető, szertehulló emlékezetre. Ha hideg fejjel, racionálisan közelítek, olyan helyre kellene eljutnom, ahol még nem voltam, mert így új élményekre, ismeretekre tehetek szert, s ebből még profitálhatok. Kipipálhatom a „bakancslistámon” az újabb kötelező látnivalót. Van ebben logika, de már nem az enyém. Nem is volt soha. Pedig vannak helyek, ahová el szeretnék jutni. Az első helyen Egyiptom áll. De az ókori. Ott nem jártam. Egyszer elindultam 1994-ben, de rettenetes perpatvar kerekedett a fejem felett, amiből mit sem láttam – mintha az istenek harcolnának értem –, előbújt Isis, de Zeusz is. Hánykolódtam a tengeren, levegőben, s partra vetődtem egy szigeten, ahol még Allahot is imádták. Az Isten Jézushoz vezetett. Vitathatatlan igazság ez, mert hitről nem érdemes vitatkozni. A hit nem racionális, inkább érzelem, s ami a legszebb benne: emlékezet. De nem erről akartam írni. Hanem arról az egy jeles helyről, ahová még eljuthatnék. Ha erőm lenne, friss szó kísérne, elmúlna a riadalom s talán a sokféle zagyvaság is.

Igen, a sokféle fullasztó zagyvaság, gyávaság végre eloszlana, mint az ezüstös köd a völgy felett. Bárhová is csak akkor lenne érdemes menni. Egyiptom nagyon vonz, a piramisok, a Karnak, Luxor. Van ott a futóhomokban egy friss lábnyom. Lennie kell. De a maják piramisai is vonzanak. Kissrác korom óta hív Brazília, Rio és az éneklő Jézus. A vadnyugat vörös sziklái, a Monument Valley. Sorolhatnám még vég nélkül. Capri, a Mont St. Michel, Skócia, Berlin, Athén, Barcelona, Kína, Japán, Ausztrália, Érmindszent. De nem mellettük döntök. Valahogyan már jártam ezeken a helyeken, holdbéli derengések, álmok segítettek, megláttam Skóciát a Szepességben, s mind a többit egy erdélyi zugban, balatoni öbölben, a Káli-medencében, Budapest fröccsenő földrészein. De hát van-e értelme még egyszer elindulni? Lehet is, meg nem is. Nincs szabály. Az én útjaimról legfeljebb csak hangulatok maradtak. Ha maradtak. Azok se biztos, hogy tiszták. Semmi sem tiszta, egy kicsit minden homályos. Mennyire korlátolt a megismerés – megtapasztalás – lehetősége. Múltat, jelent és jövőt átélni ott, egy időben az Egészet. Ami ezt nyújtja, az az igazán termékeny pillanat. Azt keresem. Ezért e kérdés. Kell-e hozzá elindulni? Tényleg van-e egy ház, egy hang, egy híd amelynek szelleme válaszol a kétségbeesett kérdésemre? Rossz szellemek is lesnek ránk, angyalok is várnak. Ezért hát e hosszú hezitálás: hová vezet a szívemből az út? Ezt már nem téveszthetem el.

Fárosz? Szivárvány? Sűrű, váratlan elsuhanó nyári zápor? Romos apátság kövében ezeréves véset, egy tépett betű. Elrongyolódott zászló a tornyon. Sötét tekintetek, prédára leső emberek. Egy darab a berlini falból. Száraz avar a csizmám alatt, sivatagi por, bábjáték az ablakban, az emelvényről lerúgott, lenyakazott élettelen test: nem szólhatok! Elveszett az a hely, ahová még utoljára elmennék. Elveszett az az ország, elveszett az a város. Köd mögül csak nevetés hallatszik, csak fájó süllyedés.

S ha el is indulnék, nem csak a szomorúságomat toldanám meg néhány lépéssel? Szenny takarja talán azt a helyet is, amelyet szívemben rejtegetek. Akarom-e látni? Akarom-e látni magamat az ifjúkoromban álmodott tereken, utcákon? Akarom-e látni magamat a hegyek vízeséseinél a sziklára dőlve, az óceán partján? Akarok-e szembesülni az idő múlásával, akarok-e egyedül állni a parton, kezemet kopott szívemre szorítva. Egy másvilágon. De nem erről akartam írni, bár ennek már köze van az eredeti kérdéshez, köze van az életemhez is, mint ahogy annak a helynek is, ahová még el kellene jutnom.

Nagy divat ma az egykori jelszó: menni vagy meghalni. De ennek nincs köze a Kárpát-medencét belengő érzéshez, amely mindenáron a külföld felé vonzza a magyart. Nem is ez a legnagyobb baj. Inkább, hogy az idegen szél ellopja a vándor gondolatait, nyelvét, még a szívét is. Lopja, rabolja attól, akitől lehet, aki nem tartja erősen. Megismerni a világot nem jelentheti, hogy elveszítjük gondolatainkat, szívünket, nyelvünket. Mert akitől ezeket ellopták, annak árt a tudomány is, árt a művészet is. Meg a jólét is. Mert csak korcs mivoltában képes felfogni az igazságot. A tolvajok bért kapnak, felveszik serényen mindenféle belégen. Menni vagy meghalni: hová és miért? Menni az életért. Menni a menetoszlopban. Menni és meghalni. Halálos határon túlra lépni. Valami ilyen őrületet élünk át lassan egy éve. Féltjük egymást, van is miért. S a félelem árnyékában sohasem terem üdv és szabadság. Valakik hurkot vetnek gondolatainkra, szívünkre, testünkre. Elkapnának, de elhajolni még van erőnk. Elfutni nincs hová. A lelkeket is csábítják, mert tudják, ott, a tűzben, szikrában dől el minden. S bizony láttunk már példát arra, hogy a lelkeket is kikezdte egy kis „pénzzel segítés”, a sóvárgás. „Lélek, indulj, messze járj, ne is menj, csak úgy szállj.”

Hát hol is van az a hely, ahová még el kellene jutnom? Ahová el kellene szállnom. Ahol többé nem szoronganék, ahol a szemedbe nézhetnék. Ahol minden fájdalom elillanna, ahol képes lennék befogadni jót és rosszat egy nagy, tengerzöld tekintetben, ahol már nem lenne dolgom – a világ összes bajával törődnöm –, ahol csak üldögélnék csendesen. Ahol végre megnyugodnék, meghódolnék, s ha kútba néznék, nem egy szörnyet, de tiszta tekintetű, fénylő hajú ifjút látnék.

Egy város, amely leromboltatott, romjaiból újjáépült, s mindig épül, akkor is, ha éppen barbárok pusztítják. Örök város. Tudom, már késő. Elkéstem. Elmúlt az az egyetlen perc. Nem is várok a képzelt meghívóra.

(A szerző történész)