Vélemény és vita
Visszatérő történelem
A nemzeti emlékezet, a magyar azonosságtudat – magyar fajtánk életének megmentését garantáló, döntő fontosságú mentális tényező
Bene Zoltán Isten, ítélet című új regénye a 14. században, Károly Róbert és Nagy Lajos korában játszódik, főhőse egy Szeged környéki férfiú. Zsuffa Tünde új regénye, Az Ég tartja a Földet című munka Árpád-házi Szent Erzsébetet állítja középpontba, a tatárjárást megelőző időket, a 13. század első felének Magyarországát. Elkészült az első összegfoglaló igényű animációs film a 907-es pozsonyi csatáról. A készülő Hunyadi-filmhez már válogatják a szereplőket. És ha már Hunyadi: Bán Mór nemsokára újabb kötetekkel befejezi a frenetikus sikerű regényfolyamot. Jelenczki István és egy másik kiváló rendező, Harcsa Béla új filmjei várhatóan a tavasz folyamán már a hagyományos, „mozis” formában is a nagyközönség elé kerülnek: előbbi gigászi művében (Nem, nem soha! – „Isten az igaz ügyet nem hagyja el”) Trianont dolgozta fel, utóbbi az idén százéves soproni népszavazást megelőző, hősies, nagyszerű nyugat-magyarországi honvédő szabadságharcot, élén a Rongyos Gárdával. (Ugyanő nemsokára Bem apóról készül filmet forgatni.)
Vélhetnénk: ennyi jó hír így egyszerre tán nem is létezik. Pedig igen.
E sorok írója néhányszor idézte már az évtizede elhunyt nagy magyar filozófus, Molnár Tamás közelmúltbéli mondatát: a legjobb jel az, hogy a történelem visszatért. Vagy legalábbis visszatérőben van, tegyük hozzá. A magyar történelmi regény Kodolányi János és Makkai Sándor nevével által fémjelzett nagy alkotásai feltámadóban, filmjeink végre e téren is kezdenek felzárkózni a más területeken korábban jócskán megalapozott ranghoz és színvonalhoz.
A nemzeti emlékezet, a magyar azonosságtudat – magyar fajtánk életének megmentését garantáló, döntő fontosságú mentális tényező. Nemcsak azért, mert múlt nélkül igazában és tényleg sem jelen, sem jövő nincs, nemcsak azért, mert valóban: aki elfelejti a múltat, arra ítéltetik, hogy újra átélje azt – de azért is, mert a história, a világ legnagyobb tanítómestere lévén, egyszerűen mindent elmond, amit csak normális életünk és a jövendő nemzedékek életének alapvető érdekei mentén szükséges. Bene Zoltán Szórád Lőrincének története, második honfoglaló nagy királyunk, IV. Béla és ama bizonyos merániai Gertrúd lányának, Erzsébetnek élete vagy akár a Duna–Tisza közi gazdalegények emberfelettien héroszi Dávid-harca a magyar haza megmentéséért – mind-mind a legaktuálisabb mai tanulságokkal, érdemi és égetően hétköznapi tapasztalatokkal, tennivalókkal és figyelmeztetésekkel szolgálnak. Olyan imponáló mennyiségben, hogy szédülhetünk belé.
Jól emlékszem, a szovjet hódoltság idején figyelmeztetőleg – félig fenyegetve, félig aggodalmaskodva, gyáváskodva, félve – azzal állították le a történelemben túlságosan elmerülni akarókat: ne foglalkozz ezzel, réges-régen elmúlt dolgok, ugyan minek, a mára meg a jövőre kell koncentrálni… (Ismerős érvelés? Aligha véletlen…) Akik meg annak idején, úgynevezett történészként történelemmel hivatásszerűen foglalkoztak – foglalkozhattak: igen-igen kevés kivétellel úgy hazudtak, mint a vízfolyás. A régi hazudozók mai továbbélése és különféle reinkarnációi aztán már másféle pokolterrénumok felé vezetnének.
A mostani, a vakító félremagyarázásokból, hihetetlenül aljas ferdítésekből, hamisításokból és sunyi elhallgatásokból diadalmasan kibontakozni kezdő új magyar kulturális offenzíva az egyik legreménykeltőbb, legbiztatóbb – és kormányzati szinten leginkább támogatandó! – fejlemény a váltig fenyegetett magyar életben. Olyan fénysugár, amely bevilágít(hat)ja nemcsak az eljövendő felé vezető utakat, de ezeken a keskenyebb-szélesebb ösvényeken tartós világosságot, tisztán látó közösségi szemléletet és ebből következő tartást és erőt adhat. Amely nélkül aligha remélhetünk leendő és érdemi magyar évszázadokat.
Hódolat a nekilendült újnak.
(A szerző író)
