Elméleti „összeesküvések” (1.)

Fogalmam sincs arról, ki és miért gyilkolta meg Kennedyt, de nem hiszek a gyík­emberekben. Nem hiszem, hogy a Holdra szállás nem történt meg, azt sem, hogy a világot ne egy olyan hatalom irányítaná, amelyet nem ismerünk. Űrlények vagy vannak, vagy nincsenek – ennek ugyanakkora a valószínűsége, mint annak, hogy Godot eljön-e.

Hiszek ellenben az irodalom és művészetek fantáziát megtermékenyítő, kreativitást elősegítő erejében, bár nem szeretném az irodalmat (a mitológiát és művészeteket – köztük még a populáris kultúra mítoszait sem) összekeverni a valósággal vagy azzal, amit annak érzékelünk. Azért érdekel a konteók világa, azért olvasok ilyen irodalmat, nézek ilyen filmeket, mert az emberek tudással és félelemmel kapcsolatos viszonyát fejezik ki. Ezért röviden azt is tisztázni kell, mit gondolok a tudás és a félelem kapcsolatáról.

Nem mondok újat azoknak, akik ismerik a 19. századi dán filozófus, Kierkegaard korai egzisztenciális vallási filozófiáját, a három (esztétikai, etikai, vallási) létstádium közül felidézve és továbbgondolva a harmadikat kifejtő Félelem és reszketés című művét. A keleti ember a „semmit” a szellem paradox önkiteljesedésében való megsemmisüléseként fogja föl, a nyugati ember azt a szabadságától megfosztó, állandó szorongást okozó valamiként éli meg. A „semmit” nem ismeri, nincs tárgyiasított félelme, így állandó szorongással tölti el az ismeretlentől való félelem. Ha nem ismer valamit, nem tud róla „semmit”, ezt a nem tudott „valamit” megpróbálja az általa ismert formákba, alakokba, rendszerekbe önteni. Nem is konkrét félelemről, hanem általános létszorongásról van szó, melynek oka, hogy fizikai létezésén túl nincs semmi, ami biztos léterőtartalékot (szellemi „tudásként” tekintett örökkévalóságot) ígérne a számára. Ez a vallástalan vagy bár vallásos, de hitüket elvesztő emberekre is vonatkozik.

A szorongás szinte elviselhetetlen állapot, annál még a félelem is jobb, mert ismerni véljük a tárgyát, így védekezni tudunk ellene. A nyugati ember a szorongását megpróbálja átalakítani félelemmé, ehhez viszont konkrét félelemtárgyakat kell megneveznie. Ezek a félelemtárgyak aztán valamilyen ember- vagy rendszeralakot öltenek. Ha az életét (nem a létét: az magasabb kategória) veszélyeztetve látja, a fenyegetésre megpróbál egy számára is elfogadható magyarázatot keresni. Túl vagyunk Kierkegaard-on, az archaikus félelemtárgy-képzések idejébe lépünk vissza, s máris megszületnek a modern elméletek az összeesküvésekről. Ezen nem is csodálkozhatunk, mert az információs társadalom tudása nem elég arra, hogy kiváltsa vagy ellenőrizni tudja az önmaga által gerjesztett informá­ciós deficitet.

„Összeesküdött a sors ellenem” – mondja, aki tragikusként éli meg pillanatnyi helyzetét, de azt már nem kérdezi meg, hogy kivel esküdött össze a „sors”. A történelem ismer összeesküvéseket, melyek mindig egy hatalom megbuktatására irányultak, eltitkolva a valódi okokat, összefüggéseket. Ám ha a „sors” esküdött össze ellenem: az összeesküvők közt vagyok én is.

A túl sok információ éppoly veszélyes, mint a túl kevés: mind a kettő tudatlanságban hagy. A hiá­nyos és a túl sok információban – amelyek labirintusában könnyen utat tévesztünk, vagy az információs hatalmat uraló, a dezinformációt is irányító és egyetlen nemzetállam ellenőrzése alatt sem álló, ám minden nemzetállamot ellenőrizni akaró cégekben – szintén testet ölt a létszorongás. Mert ami Orwellnél vagy a negatív utópistáknál még csak irodalom és elmélet volt, arról (nem az információk hiányában, hanem a gyakorlat tapasztalataként) azt gondoljuk, hogy az összeesküvés gyakorlatává vált.

A szórakoztató városi legendák ma ugyanolyan népszerűek, mint a globális tervekre vonatkozó gondolatok az emberiség megsemmisítésére vagy a földet veszélyesen túlterhelő emberlétszám „jelentős” csökkentésére, ami okkal aspirálhat a „sci-fi” kategória dobogós helyére. Az „ősi idegenek” hívői – „Atlantisz örökösei”, az „Ádám is magyarul beszélt” hívei vagy a „Kék könyv-projekt” sikertelenségét kétségbe vonók – ártalmatlan legendakövetők azokhoz képest, mint akik a világvégejóslatok jegyében saját maguk világvégéjét készítik elő.

Például azzal, hogy a „vakcinaháborúban” nem a járvány leküzdése elleni harcot, hanem az emberiség elleni háborút látják és sugallják. Hogy az oltakozás egy nem létező valami ellen irányul azért, hogy a vakcina az emberek fölötti ellenőrzés totális eszköze legyen – ez is a tudatlanság szülte összeesküvés-elméletek kategóriájába tartozik. Bár nem ítélem el, ha valaki attól fél, hogy „beoltják a halállal”, vagy attól, hogy valamilyen chipet ültetnek bele, s minden lépéséről tudni fognak, kissé nevetségesnek tartom, hogy tiltakozásához mobiltelefont, „okos” eszközöket használ, míg azt hiszi, hogy nem tudják, merre jár, mit tesz, mit mond, mit gondol.

Nem lehet mindenki Nobel-díjra aspiráns tudós. De ne legyen ennek ellenkezője sem, vagy éppen Darwin-díjas, aki van (volt) annyira ostoba, hogy bebizonyítsa: a „természetes kiválasztódás” elve mégis érvényes, mert belehal a saját őrületébe.

(A szerző irodalomtörténész)