Kultúra a karanténban

Harminckét esztendeje ünnepel­jük Kölcsey Ferenc Himnusz című költeményének születésnapján, január 22-én a magyar kultúra napját, amely az idén már biztosan karanténba szorul. Nem merném állítani, hogy jókedvű ünnep lesz ez, hiszen a kultúra szinte minden ága közösségi élmény, jószerével csak az olvasás az, ami „egyéni sportág”, azaz nagyon jó magányosan elbújni egy könyvvel a lakás valamelyik csendes zugába. Lassan egy éve már, hogy a virtuális térbe költözött a színház, a kiállítás, a hangverseny, a film, a sport, azaz minden, ahol a közönség jelenléte közösségi élményként élt bennünk. Ilyenre az idén sem számíthatunk, ráadásul a világból érkező hírek sem adnak okot semmiféle optimizmusra. Nem pusztán csak a vírus meg-megújuló támadásai miatt, hanem a normális élet ellen indult egész pályás letámadás miatt sem.

Európa és a fél világ vívja élet-halál harcát, ősi kultúránkat, történelmünk jeles eseményeit naponta érik nemtelen támadások, életformánkat, a család, az apa, az anya fogalmát naponta kérdőjelezik meg, nem tisztelik a tehetséges színműírók munkáját, hanem saját képükre akarják formálni. Szavainkat is megrontják, szobrainkat rongálják, s még a keresztet is le akarják vetetni az emberek nyakából. A magyar kultúra napján, s persze a többi napon is minden erőnkkel ezek ellen a nemtelen támadások ellen kellene védekeznünk. Mégpedig úgy, hogy azt a hatalmas örökséget, amit ránk hagytak a századok, ápoljuk, megőrizzük, továbbadjuk. Mert a haza minden előtt, még akkor is, ha szép számmal vannak árulóink.

Nehéz program, nem vitás. Ráadásul nem mondhatjuk, hogy nekünk kedveznek az idők. Ha jól emlékszem, Nietzsche mondta, hogy minden elhallgatott igazság méreggé válik. Mondhatta volna más is, például orvos, pszichológus, aki ismeri a lélek természetét, és tudja, hogy a hazugság méreg. A hazugság öl. S ma ezernyi hazugság, ferdítés, igaztalan támadás mérgez bennünket. Letiltanak a közösségi oldalakról véleményeket (no, nem a trágárságokat), s ezzel a gondolkodást és az eszmecserét tiltják be. Rászállnak egyes országokra és politikusokra, álhíreket gyártanak róluk.

Erőszakosan beleszólnak életformánkba, a jogot – gyakran a saját maguk alkotta jogszabályokat is – lábbal tiporják. Vitára nem vállalkoznak, véleményüket erőszakkal, zsarolással próbálják ránk erőltetni. Borítékolni lehetett azt is, hogy az Európai Bizottság nem fogja jogszabályba foglalni az európai őshonos nemzeti kisebbségeket megillető, nyelvük és kultúrájuk megélését lehetővé tevő jogokat. Mit érdeklik őket a Kárpát-medencében élő kisebbségek, akik közül többen még az anyanyelvüket sem használhatják. Így lehet leválasztani, azaz elválasztani mindazt, ami együvé tartozik.

Azt hiszem, az utóbbi években nagyon sokan rájöttünk arra, hogy az emberek véleményére a döntéshozók legfeljebb csak akkor kíváncsiak, ha egyéni sorsuk függ tőle, vagy még akkor sem. Jó nagy csapda ez, s nekünk ilyen környezetben kell, kellene a magyar kultúrát minden nehézség ellenére megvédenünk, megismertetnünk, ápolnunk. Márai Sándortól mindig érdemes tanulni. Ő úgy tartotta, hogy „a műveltség annyi, mint az igazságnak – minden dolog igaz ismeretének – feltárása és elviselése. S az igazat elviselni mindig nagyon nehéz. A műveltséghez, tehát a valóság és az igazság megismeréséhez rendkívü­li bátorság kell.” Úgy gondolom, a magyarokban megvan ez a bátorság.

Talán a legfontosabb feladatként azt a kérdést kell mindenképpen megválaszolni, hogy mit lehet tenni a világ szétverése ellen? Nem könnyű a lecke, sokakat kellene mozgósítani ahhoz, hogy közösen megtaláljuk a választ. Régebben élt nagyjaink és mai gondolkodóink segítségével viszont biztosan rátalálunk.

Megmaradásunk a tét és megmaradásunk a feladat is egyben. Kedves barátnőmtől, a neves kézíráskutatótól, W. Barna Erikától kaptam egyszer „ajándékba” egy Csontváry idézetet. „Én üdvözlöm mindazokat, akik velem érzik a magyar nemzet nehéz vajúdását, és kérem a kételkedőket is, hogy bizalommal legyenek a jövő iránt, mert amikor az Isten van velünk, a sarlatánok hiába küzdenek ellenünk.” Próbáljunk hinni neki. Vagy Szentgyörgyi Albertnek, aki a Psalmus Humanus imából kölcsönvett sorokkal mondta el, mi az életfelfogásának alapja. „Uram! Ezt a gyönyörű Földet adtad otthonunknak, / Mélyébe mérhetetlen kincseket rejtettél, / Képességet tettél, hogy megértsük alkotásod, / Megkönnyítsük munkánkat, száműzzük az éhséget és a betegséget.” Mindennapi életünk mintaképévé kell tenni Klebelsberg Kuno munkásságát is, melynek minden mozzanata ajánlás és recept is egyben. A róla szóló írások egyikében olvastam, hogy halálakor az egyik nekrológ így méltatta: „élt ötvenhét évet, dolgozott egy évszázadnyit”. Korán meghalt, mégis kegyes volt hozzá az Isten, megadta neki az értelmes munka örömét.

Szándékosan válogattam nagyszerű magyar emberek mondásaiból, ha már a magyar kultúra napjáról esik szó és közös teendőinkről. Óriási az az örökség, amit ránk hagytak a századok. A távoli múlté és a közelmúlté egyaránt. Hatalmas ajándék ez. S most az ezzel járó felelősség megfogalmazását is másra hagyom. Erdélyi Zsuzsanna néprajztudósra, aki egész életében azt vallotta, hogy „ránk, az írástudókra maradt a megtartás és a továbbadás felelőssége, hogy a távoli korok spirituális bősége enyhíthesse a ma és a jövő emberének lelki ínségét, és megmutathassa a magyar szellemi élet múltbéli sokarcúságát, európai összefüggéseit.”

Vihar előtti feszültség érezhető a világban, népek, nemzetek, népcsoportok között, s még a természet is háborog. Bizonytalanná vált minden. Ez a sok okos ember, akiket fentebb idéztem, mind azt gondolta és vallotta, hogy a nemzet fennmaradása a kultúra függvénye, s egy nemzetet nemzetté éppen kultúrája, közös szellemisége és értékfelfogása avat. Nincs kétségem, melléjük kell állnunk. Szóban, tettben, hitben, gondolatban. S akkor még az összes kényszerű karanténunkból is könnyebben kikeveredhetünk.

(A szerző újságíró)