„Hajh, de bűneink miatt…”

Nemzeti imánk születését ünnepelve, a magyar kultúra napján (1989. január 22. óta) sokszor kérdeztük: „mi a magyar”, és miben áll a „kultúra”. Mi a magyar? címmel Szekfű Gyula szerkesztésében 1939-ben a Magyar Szemle gondozásában megjelent esszékötetben „tizenhárman szövetkeztek erre a feleletre, egy költő, Babits Mihály, egy prédikátor, Ravasz László és tizenegy tudós az irodalomtörténet, történelem, műtörténet, néprajz, zenetudomány, nyelvtudomány, antropológia művelői” – Schöpflin Aladár szavaival (Nyugat 1940/2.) Az emblematikus vitakötet aktualitására a Nemzeti Könyvtár sorozatába illesztett 2017-es újrakiadás szerkesztői is figyelmeztettek: a nemzeti szuverenitás korlátozása a nemzetállamok megszűnéséhez vezet. Sokan és sokat dolgoznak azon, hogy a „mi a magyar?”, mi a lengyel, mi az olasz, mi a nemzeti kisebbség, s annak milyen jogai vannak kérdése fölöslegessé váljon. A 2021-es, tragikus január (bolygóállásoktól független) gyalázata, hogy az Európai Bizottság figyelmen kívül hagyta a több mint egymillió aláíró által képviselt európai lakosság több mint tíz százalékát érintő kérést, mondván: a kisebbségvédelmi csomaggal kapcsolatban nincs dön­tési felhatalmazása.

A „sátáni láb” minden adandó alkalommalbelerúg az LMBTQ-jogok valós vagy vélelmezett sérelmét elkövetőkbe – a nyelvi, kulturális, nemzeti kisebbségi jogokat ténylegesen megsértő fészket azonban bukottangyal-szárnyaival oltalmazza.
A magyar nép „zivataros századaiba”, a 16–17. századba helyezett, s a reformkor hajnalán született allegorikus nemzeti fohász üzenete nemcsak a költő saját idejében, de máig érvényes. Mint azt az 1992-es Kölcsey és a magyar világ című könyvében Taxner-Tóth Ernő irodalomtörténész kifejtette: befogadói élménye elválaszthatatlan a veszélytudattól és az üldözöttség élményétől, amit a 2. világháború alatt és 1956-ban, majd a diktatúra időszakában átélt – a reformkorban ugyanezt a veszélytudatot ismerte föl az önmagára eszmélő nemzet.

Noha a magyarság megmaradásának kérdése a 16. századtól ismétlődik a szöveghagyományban, a veszélytudat és üldözöttségélmény vagy a megmaradásvágy állandó egzisztenciális sarokpont volt a későbbi korokban. A 20. században – és ma is. A magyarság számára zivataros volt a 19–20. század mellett a 21. század is. – Ezért párásodik be az ember szeme, amikor hallgatja vagy énekli a Himnuszt, s ezért bosszantja fenséges fájdalmában foganó ereje a magyar állampolgárságú magyarelleneseket. Kölcsey látta a jövőt, a mi jelenünket: „Hányszor támadt tenfiad / Szép hazám kebledre, /
S lettél magzatod miatt / Magzatod hamvvedre”. Ezzel nemcsak a vezeklést, de a bűnöket is kiterjesztette a saját koráig, a „Hymnus időbeli állandósága” révén pedig a mi, saját korunkig.

A Himnusz és környezete több mint félszáz ellentéte, ellentmondása közt különleges figyelem övezi a „Hajh, de bűneink miatt…” felkiáltásba áttörő sóhaját. Az Isten keblében gyúlt harag a bűneink következménye – ám arra, hogy mi is ez a bűn, nem találunk konkrét utalást. Szauder József szerint, noha kulcsfogalom, a költő szándékosan nem világítja meg mibenlétét, csak a „történelmi visszahelyezkedés” (Mohács és a feudális anarchia viszonyainak áttekintése) segítheti a megértést.

Valamilyen ősbűnről lehet szó? Nem pusztán a magyarság, hanem az „ember” bűnéről? – Aquinói Tamás szerint a bűn az Istentől való elfordulásból fakad, Augustinus úgy vélte: a bűn az „Isten törvénye ellen irányuló tett, szó, vagy bűnös vágy”. Makkai Sándor írja (Egyedül): „Minden vallásos lélek tudja, hogy a vallás a bűnös ember találkozása a kegyelmes Istennel, s hogy személyes találkozása a személyes Istennel, azaz vallásos élménye másnak nem is lehet, mint csakis annak, aki személyesen átélte azt az emberi nyomorúságot, melyet nem a világ és nem mások, hanem önmaga bűnössége zúdított reá.” – S egy másik értelmezés szerint pedig a himnuszi bűn az, hogy a magyarság nem tudott méltón élni az Úr ajándékaival. A 16. század során közhellyé sűrűsödő analógia a zsidó és a magyar nép között szintén tartalmazza a bűnök miat­ti rabságot. A magyar sorstörténet három alapvető pillére szerint, mint Győri L. János írja: „1. a nép Isten akaratából telepedik meg Kánaánban, illetve Pannóniában; 2. a népet Isten kiválasztja a maga céljaira; 3. a nép engedetlensége és bűnei miatt rabságra jut, csak a megtérés révén szabadulhat meg”. Kölcsey felismerte, hogy nincs önmegváltás, de a bűntudatra ébresztés a számvetés, az erkölcsi szembesülés és a megújulás forrása lehet.

Ha a prédikátor irodalom hagyományait követjük, a bűnöknek két nagyobb csoportját látjuk: az Isten ellen elkövetett (részegség, paráznaság, széthúzás) és a szociális bűnöket (fösvénység, szegények megnyomorítása, árvák és özvegyek elhanyagolása) a magyarságnak egyaránt le kell vetnie. Viszont a 17. sz. elejére a magyar nép romlásának okai közt már megjelent a felekezeti megosztottság is, a kiút pedig nem a bűnbánat, hanem a cselekvő összefogás.

Lehet-e azonban a magyarságnak „eredendő bűne”? Taxner-Tóth Ernő rámutat, hogy Kölcsey után Arany János a magyarság eredendő bűnét kutatva jutott el Attila testvérgyilkosságáig, Buda megölésének „ősbűnéig”. S az etikai dimenziókba vezető gondolatot Kulin Ferenc vetette föl (1986-ban): személyiséglélektani szempontból is bűntelennek kell lennie annak a közösségnek, mellyel azonosulni akarunk. A nemzeti bűnökért elszenvedett bűnhődés motívuma a reformáció korabeli prédikációkra, illetve a kuruc kor hazafias-vallásos költészetére vezethető vissza, ám a múlt és jövendő megbűnhődése „radikális tagadását is jelenti a bűn és bűnhődés keresztény vallásos felfogásának”.

Az eredendő bűn nem terjeszthető ki egy nemzeti közösségre. S miközben a költő áldásra kéri Istent, figyelmeztet, hogy a nemzeti bűnhődés ideje kitelt. A víg esztendő és boldog jövő feltételét abban látja, hogy a nemzet megszabaduljon a kollektív bűntudattól: „az a közösség, amelyik a nemzeti bűnt elkövette, nem azonos azzal a közösséggel, amelyik bűnhődött érte”. Kulin úgy véli, a kétfajta nemzetfogalmat Kölcsey nyelvtanilag is megkülönböztette. A keretversszakok „magyar népe” nem egyenlő a közbeeső strófák történelmi szemléjében felidézett nemesi nemzettel („Bendegúznak vére”; „Árpád hős magzatjai”). Az előbbit egyes szám 3. személyben, utóbbit többes szám 1. személyben nevezi meg, így az előbbi „múlt és jövendő”, az utóbbi pedig csak „a múlt magyarsága”.

Kölcsey nemzetfogalmát alakította a Horvát Istvánnal való találkozása. Elmaradottságunk oka Horvát szerint „a bennünk készakarva tudatlanságban hagyó országlás”, míg a „tulajdon lustaságunk” is veszélybe sodorja a nemzetet. A „nemzet méltóságát érző, boldogságát igazán óhajtó Hazafinak fáradnia köll, mert csak az állandó munka képes nagy dolgokat szülni.” (Ez a gondolat köszön vissza az 1831-es Huszt című epigramma „Hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül” záró sorában.)

A legfőbb vétek a nemzetügyek iránt mutatott restség mellett az ezt okozó hazaszeretet hiánya. S azok számára, akiknek már nem releváns kérdés, hogy „mi a magyar?”, a hazaszeretet is ismeretlen fogalom, de a „magyar kultúra” kifejezéssel sem tudnak mit kezdeni.

A „magyar” mibenléténél is nehezebb meghatározni a „kultúra” jelentését, így nem véletlenül létezik már félezernél is több definíció erre. Nem számolva bele a multikulturális és a gender szókészletet (ezt a társadalomtudományi kritériumok alapján meg lehet alapozni, de nem biztos, hogy tételei kiállják az idő próbáját).

A kultúra általában magában foglalja a tudást, a hitet és a művészetet, a szokásokat, az erkölcsöt és a törvényt: az olyan képességeket, amelyekre a szocializálódás során teszünk szert, kialakítva a világképünket, s vele a cselekedeteinket.

A kulturális különbözőségek ellenére is közös vonás, hogy a kultúra tanult, mindig szimbólumokon alapul, továbbá integrált, s így teremti meg egymás és a másik megértésének lehetőségét. Ám ne feledjük, hogy a „teremtés” folyamata mindig háborús konfliktusokkal terhelt: a kultúrák harca egyúttal a civilizációk összeütközése.

A hanyatló civilizációt sokkal könnyebb legyőzni, mint az erősödőt (a tudása és hite, művészete és erkölcse, vagy általában a törvénye az önmagát emésztő s a másikat meg nem értő konfliktusokkal van tele, s eleve nem érti, hogy miért kellene harcolnia önmaga megmaradásáért), ezzel szemben az erősödő kultúra mindig harcos természetű. Nem a másik leigázására törekszik, hanem önmagáért, a maga hegemóniájáért harcol.

Jankovics Marcell hét évvel ezelőtt tette közzé vitairatát Kultúrából a Civilizációba címmel a Magyar Művészeti Akadémia folyóiratában. Norbert Elias óta nem kérdés, hogy a kultúra a belső lényeget fejezi ki, a civilizáció pedig ennek a belsőnek a különbözőképp felöltöztethető formája. Jankovics további szempontokat kínált, melyek megvitatásáról máig nem értesültem, ezért is vetem föl 2013-as téziseinek szubjektív rezüméjét.

Jankovics a „kultúra” jellemzői közé sorolta a vidéki, zárt és hagyománytisztelő, a munkaalapú állandóság, a bekapcsoló-befogadó, a szellemi és vertikális, a vallási-hitbéli és érzelmi-szimbolikus formákat, velük szemben civilizációs jegyként értelmezte az urbánus, a „kitalált”, a nyitott (liberális) formákat. Ezek ugyan szabadulnának a múlttól, de hiányzik a jövőképük, s „szabadulásuk” így eleve nonszensz. A szórakozást, a mindent megkérdőjelezést, az individuális, anyagi, közönyös, a direkt és üres analízist tartják mindenhatónak.

S így könnyen bizonyítható, hogy a Hymnus a magyar kultúra elemi és szerves foglalata, az európai civilizációt pedig az Internacionálé mellett, de inkább helyette az Örömódával jellemezhetjük, Beethoven „süket” tiltakozását semmibe véve, vagy épp az önpusztulás katarzisát átérezve. Ekképp a magyar kultúra akkor is megmarad (legalábbis, amíg himnuszunk megmarad), ha az európai civilizáció idegen hatáskörbe kerül – és nem tud énekelni, csak megrendülni,
a szónak nem a kulturális, költői, hanem konkrét civilizációs értelmében.

(A szerző irodalomtörténész)