Vélemény és vita
Bartholdi mama elrejtett arca
Mindenki elemez, taglal, kifejt, találgat és elmélkedik: a Capitolium így, Trump amúgy, a perspektívák így, a helyzet amúgy
Nekem mindezek helyett most egy jelenetsor jut eszembe: az egyetemes filmtörténet egyik legszínvonalasabb alkotásának, Francis Ford Coppola A keresztapa című művének második részéből.
A hatalmas utasszállító hajó partközelbe ér. A fedélzeten a tömeg – ütött-kopott, mindenféle korú és küllemű emberek – bámulva néz, csak néz valamit, amint lassan elúszik előtte a vízi alkotmány. A csodálat tárgya zölden, patinásan magasodik föléjük. Nőalak, fején a hét tengert jelképező hétágú korona, jobb kezében magasra emelt fáklya, a másikban az Amerikai Egyesült Államok (United States of America) 1776. július 4-én kelt Függetlenségi Nyilatkozata (Declaration of Independence). Utána már a zsúfolt hivatalt látjuk, korlátok közé szorított hosszú sorokkal, kérdezősködő közegekkel, hosszas vizsgálatokkal. Csúcsidőben állítólag napi ötezer ember volt az átlag, 1892 és 1954 között úgy kb. 12 millióan estek át a 3-5 órás procedúrán a bevándorlás, az „immigration” előtt.
Az utasáradat bámész, 46 méter magas (204 tonna súlyú) célpontját egy francia asszonyról, bizonyos Frederic-August Bartholdi nevezetű úr mamájáról mintázták. Madame Bartholdi fiacskája tervezte a létesítményt. Egy kis szigeten áll, közelében egy másik, az Ellis nevezetű – ott álltak ama bizonyos hosszú-hosszú sorok, s akit karanténba küldtek, mint a filmben a kisgyermek Vito Andolini-Corleonét is, ott kellett letöltenie a reá szabott időt…
Bartholdi mama szobra rövidesen jelkép lett. Az Újvilág szimbóluma, amely egyben – ó, irgalom istene, ne hagyj el! – az emberi szabadság szimbóluma is. Igen, az bizony, úgy van. És hiába papolnánk, hogy ha jobban belegondolunk, nagyon is sikamlós (mindenkor!) egy, egyetlen egy - mégoly szép és példás és nagy és tiszta szándékú – országgal azonosítani a legmagasabbrendű emberi eszmények egyikét, hiszen az a föld porába és sarába mártózva eleve másmilyen, jóval hétköznapibb, durvább fénytörést kap: ez bizony így volt. A Szabadság-szobor, úgy is mint Bartholdi mama megtestesülése: ideál lett. Mindenki által ismert idol. Jobban talán, mint Justitia mérlege vagy Mars kardja.
A napokban láttam egy képet Bartholdi mama szobráról, pontosabban annak fejéről. Az arcot nem lehet kivenni, pedig a kép közeli. Ugyanis két keze arca, szeme elé van tartva. Eltakarja az arcát. Hogy ne lásson. Hogy ne láthasson.
Nem látni, szándékoltan elzárni magunkat a látvány elől, azt jelenti: olyasmi zajlik, aminek nem óhajtunk tanúi (sem) lenni. („Ne is lássam!” )
Boldogult ifjúságom idején az amerikai Beach Boys dalolta a még vágyálomnak is reménytelen - Surfin USA - című, az Egyesült Államokat végigszörföző dalában, hogy „inside outside USA”. Kívül-belül az Egyesült Államokban.
Ez elől takarja el az arcát Bartholdi mama. Teljes joggal. Ami az Államokban kívül-belül, belül-kívül (inside, outside USA) zajlik: jószerével leírhatatlan, el- és kimondhatatlan, minősíthetetlen, több mint szörnyű, több mint kétségbeejtő, több mint undorító, több mint félelmetes, fenyegető. Nemcsak hogy a Szabadsághoz, de a hajón érkező tömegekhez, sőt, még magához Vito Andolinihez sincs köze, a majdani Keresztapához, aki szicíliai szülőfaluja, Corleone nevét használta vezetékneveként, a bevándorlásnál dolgozó tisztviselő, az immigration officer hanyag szóhasználata következtében. „Szeretem Amerikát” – ez a legeslegelső mondata az egyetemes filmtörténet egyik legnagyobb alkotásának. És már a nagy regény, a Most és mindörökké írójának, James Jonesnek sincs többé igaza, hogy „adj hálát isteneidnek a börtöneidért, Amerika! És könyörögj hozzájuk, hogy addig ne tanítsanak meg rá, hogy boldogulj nélkülük, amíg arra meg nem tanítanak, hogy boldogulj háború nélkül!” Hol vagyunk már ettől...? Senkit semmire sem lehet már megtanítani. Joszif Visszarionovics Dzsugasvili vigyorog elő valahonnan Manhattan felől, Manhattanből, amiről egy magyar költő, bizonyos Faludy György ezt a kétsorost írta: „ Manhattan./Boldog voltam, mikor odább/menhettem.”
Bartholdi mama pedig, ott Manhattantől délre, azon a kicsinyke szigeten tenyerébe rejti arcát. „Ne is lássam.” 1886. október 28-a óta áll ott, de ilyet még nem látott. Ezért nem is akarja látni. Igen: ha jő a vég, sokan eltakarják a szemüket. Azután már csak néhány pillanat.
(A szerző író)
