Vakcinakeringő

Az okostelefonunkon lesz rajta, s azt tanúsítja, idézem, „milyen a vakcinázottságunk, vagy azt, hogy mikor és milyen eredménnyel tesztelték az utast a koronavírusra”. Kerül majd némi erőfeszítésünkbe, míg minden szükséges iratot beszerzünk, de a lényeg, hogy repülhetünk, ahová csak akarunk. Van ugyan csöppnyi baj, ugyanis, miként fentebb idéztem, a hírek szerint márciustól jön ez a vakcinaútlevél. Csakhogy a dolgok jelen állása szerint nem biztos, hogy addig megjön a vakcina.

Az utóbbi napok hírei között ugyanis előkelő helyen szerepeltek azok a tudósítások, amelyek arról számoltak be, hogy az unió lemaradt az oltóanyagok beszerzésében. Azaz oltanának az országok, de nincs mivel. Az Európai Bizottság által eddig megrendelt mennyiség kevésnek bizonyult. Nem egészen értjük, hogyan fordulhat ilyesmi elő, hiszen mindenki tisztában van azzal, hányan laknak az unió egyes tagországaiban. A lemaradást még meg is toldották egy újabb eszement kéréssel, miszerint arra kérték a tagállamokat, hogy ne tárgyaljanak külön a vakcinagyártókkal. Szerencsére jól gondolkodott néhány ország, köztük Magyarország is, amelynek felelősei az uniót megkerülve is tárgyaltak több gyártó céggel, nem várták meg, míg a teszetosza unió felébred (miközben ezt a cikket írom, jött egy hír görög barátaimtól, hogy ott nincs vakcina, egyelőre egy csepp se).

A fentiek fényében így aztán nem biztos, hogy márciusban már minden utazni óhajtó zsebében, pontosabban a zsebében lévő okostelefonján rajta lesz a vakcinaútlevél. Tegye fel a kezét, akit ez a hír meglep! Hogy közönséges kóklerek kezébe került az Európai Unió – tisztelet az ebben az esetben sajnos kis számú kivételnek –, azt minden normális erkölcsi érzékkel bíró ember megtapasztalhatta az elmúlt években.

A vakcinabeszerzési teszetoszaságot figyelve ifjúkori filmélményeim jutottak eszembe, amikor a sztálini–rákosi időket felidéző alkotások fölelevenítettek egy-egy pártértekezletet, ahol az igazságnak mindig is birtokában lévő elvhű párttagok igyekeztek bizonyos elkanászodott párttársaikat megfegyelmezni, elítélni, megbélyegezni, kizárni (sőt sokszor bezárni is), ellehetetleníteni. A döntnökök persze mindig Moszkvából (ma Brüsszelből) tudták meg saját véleményüket, s kellő komolysággal és vehemen­ciával képviselték azt. Most sincs ez másképp.

Nem elég a járvány, amelynek kezelésében a vírus első megjelenése óta sem sikerült számos ügyben közös nevezőre jutni, e nehéz napokban még azt is meg kellett élnünk, hogy a jogra oly kényes unió, pontosabban az Európai Bizottság mind közönségesen a minap cserbenhagyta az őshonos nemzeti kisebbségeket, köztük, ami nekünk a legjobban fáj, az erdélyi és a mai magyar határon kívül élő Kárpát-medencei magyarságot, merthogy nincs kedvük jogszabályokat alkotni azokkal a vitás kérdésekkel kapcsolatban, amelyek számos nehéz­séget okoznak a kisebbségi sorssal sújtott embereknek. Olyan „apróságokra” gondoljunk, hogy pél­dául nem intézhetik ügyeiket a saját anyanyelvükön a hivatalokban.

Persze részben értjük mi az unió bénultságát, hiszen különös lehet naponta hallaniuk arról, hogy egy héten belül számos kormányválságról kapnak hírt, Észtországból, Hollandiából, Olaszországból, s most ne beszéljünk a nagy példakép, Amerika helyzetéről vagy arról, hogy Görögország is megelégelni látszik a menekültkáoszt, Szlovénia meg a járványkezelés elégtelensége miatt lázong. Ám mégsem a vakcina meg az oltás körüli nehézségek jelentik az igazi bajt, hanem a már számtalanszor megtapasztalt cselekvés- és döntőképesség teljes hiánya. Valamennyien tudjuk, hogy cseppet sem új keletű gondok ezek, kár is lenne a covidra kenni a számos ügyben felmutatott tehetetlenséget.

Jó lenne valami poén e rövid háborgás végére. De bizony már belefáradtunk a felesleges vitákba, a meg­-aláztatásokba. Ajánlom tehát az összes teszetosza alaknak, hogy a kockázatokról és mellékhatásokról kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét.

(A szerző újságíró)