Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

Versmatematika

Egyetemi hallgatóimat több-kevesebb sikerrel igyekszem leszoktatni a „verselemzés” kifejezés használatáról, az analízis helyett az értelmezést állítva középpontba

Ennek a szemléletnek vannak követői és ellenzői, ám utóbbiak talán megfosztják az olvasót a befogadói élménytől, így az irodalmat pusztán tananyaggá teszik, nem pedig életanyaggá.

Hasonló a helyzet a matematikával – bár a hasonlat sántít is, nem is. A természettudományos tételekkel nehéz, ám nem lehetetlen vitába szállni, elméletek dőlnek meg, új elméletek születnek, az irodalomtudományi trendek viszont folytonos konfliktusban állnak egymással. Az alkotói vagy habitusbeli és élményközéppontú megközelítéseket mára nemcsak a struktúralista és poszt- vagy későmodern, de a genderelmélet szolgálatába szegődő irodalomtudományi értelmezések is kiforgatják eredeti élményközegükből.

A matematika nem tartozik a klasszikus besorolású tudományterületek közé. Mindegyiknek fölötte áll – és a költészet sem irodalomtudomány, hanem irodalom, azaz művészet. Miért beszélünk mégis művészetekről és irodalomról, különválasztva a kettőt? Oka lehet ennek az, hogy az irodalom ősbölcsőjének tekinthető költészet a zenével és a vele együtt született matematikával rokon. (Leegyszerűsítve: matematikai és geometriai alapokon épül föl a kompozíció, mértéken és ütemen,
a középkori teológiai, isteni szépségfogalom szerinti hosszúságon, szélességen és mélységen, nem beszélve a kombinatorikai lehetőségekről, a többi közt Weöres Sándorról és Queneau Százezer milliárd szonettjéről, Csontos Jánosról és Roubaud Harmincegy a köbön című kötetéről.) A Bolyai János Matematikai Társulat digitális folyóiratának (Érintő) egy három évvel ezelőtti számában A zenében rejlő matematika címmel olvastam tanulmányt, ennek a bevezetőjét idézem: „Azt mondják, hogy a matematikusok között igen sok zenészt találni. Ez nem meglepő, hiszen mind a zene keltésében, mind magában a rezgő közeg fizi­kai viselkedésében, sőt a zene lejegyzésé­ben is rengeteg, matematikailag könnyen leírható tulajdonságot fedezhetünk fel. Az, hogy a szép s logikus rend mellé gyönyörködtető hangzás is párosul, magához vonzza a szépség iránt amúgy is igen érzékeny matematikusokat. Szoktuk is mondogatni a matematikában, hogy ha egy bizonyítás szép, akkor az nagy valószínűséggel jó is.” Az aritmetika mellett a geometria is „művészi” és filozofikus indíttatású – Pitagorasz például kitartóan érdeklődött a tiszta művészetek és a filozófiai iránt, s az élet minden területén kereste a rendet, a szimfóniát. A húros hangszerek alapja, oktávja, kvintje és kvartja is a matematikai törvényszerűségek szerint rezonálva hozza létre a harmóniát, így a kis egész számok húrarányaként létrejött hangközöket érezzük a leginkább együtt csengőnek. A „versmatematikában” ugyanezek a zenei harmóniatörvények érvényesülnek, ezért – ha bármilyen követelmény megfogalmazódhat az elemzéssel kapcsolatban – a költői mű értelmezésében a harmónia bennünk folytatódó vagy éppen velünk küzdő viselkedését kell megvizsgálnunk.

Attól biztosan nem leszünk jó matematikusok, ha sok verset olvasunk, mint ahogy attól sem leszünk jobb emberek, ha tökéletesen meghatározzuk a szimultán vers időmértékes és ütemhangsúlyos sajátosságait, rímképletét, a refrének strukturális elhelyezkedését, a variációk zenei vagy matematikai modelljeit.

A költészet élménye nem erről szól. A versmatematika bizonyos értelemben a statisztikai arányossághoz áll közel: minél több verset olvasunk, annál érzékenyebbek leszünk a világra és önmagunkra, a világban elfoglalt helyünkre, létezésünkre, küldetésünk felismerésére.

Még adventi késztetésként vettem kezembe újra Az úr érkezése címmel, 2005-ben Kolozsvárott kiadott karácsonyi versek gyűjteményét, tíz ciklusban összesen 143 verset. Föltehetem ugyan a kérdést, hogy nem egy hónap vagy nem egy év, hanem egy egész élet során mennyien olvastak el száznál több verset, még csak tippelni sem mertem – és most is félek
a kevésségtől. Pedig a vers is a kairoszi, a kegyelemi, az ajándék-időt tágítja és mélyíti.

Márai Sándor Mennyből az angyal című, 1956-os karácsonyi verse az orosz tankok közt hallgató harangokkal a nemzeti tragédiát festette le, míg a Csodát vigyázók „leheletükkel állnak strázsát”, hogy az égő Csillag mögött hasadjon a hajnal. (Talán nem véletlen a nagybetűs Csillag: a vörös csillag hanyatlása egyúttal a Jézus-csillag felismerése – a vízkereszti Úr megmutatkozása.) Kányádi Sándor Isten háta mögött című költeménye a személyes tragédiákat is megidézi: „üres az istálló s a jászol / idén se lesz nálunk karácsony (…) / sok dolga van a teremtőnek / mindenkivel ő sem törődhet”. Karácsony múltán, s az új esztendő tervező számvetésében ki-ki megmérheti magában az ajándék-időt, még azok is, akik az Úr háta mögött állnak. Egyesek persze hátba szeretnék döfni, sőt meg is teszik, de mások azt szeretnék, ha mosolyuk, ellentmondva a fizikai törvényeknek, az árnyékban is tükör lenne a Jósághoz.

A fizikai így lesz metafizikai, a matematikai pedig metaetikai. Ezt az átváltozást az idén száz éve született Pilinszky János is megüzenheti nekünk a verseivel.

(A szerző irodalomtörténész)

Kapcsolódó írásaink

Dippold Pál

Dippold Pál

Fekete-Győr, a vakcinakupec

ĀLehet-e valaki egyedül csőcselék? A közmegegyezésen alapuló eddigi szóhasználatban nem alkalmaztuk egyetlen emberre ezt a főnevet. Gyűjtőnévként kezeltük

Szakály Sándor

Szakály Sándor

A Don-kanyar

ĀHetvennyolc esztendővel ezelőtt…