Naptár

Tenyérnyi tér, tán a napló helyett. Háromszázhatvanöt napig él, senki sem kap belőle többet vagy kevesebbet. Utána kidobjuk, vagy a polc legaljára száműzzük. De addig úgy ragaszkodunk hozzá, mint kedvenc játékához a gyerek.

A tegnap rabló. Túl sokat akar elrabolni a mából. A mi dolgunk, hogy ne hagyjuk! A naptár előre tekint, sohasem néz hátra. Nem foglalkozik a múlttal; a hétfő kergeti a keddet, a kedd a szerdát és így tovább. Mindenkinek van babonásan kedves napja. Az enyém – sokakkal ellentétben – a péntek. Mert a hétvégére kiterebélyesedik az élet. A legtöbb tervet rejti magában. A naptár bűvös fiók. El lehet rejtőzködni benne. Baj van, ha nem nyújt menedéket. Ha visszabeszél. Ha tévútra vezet. Ellenben jó, ha bástyafok, ha parancsnokoló, ha figyel­meztető, ha helytartó, ha tanúságtevő. Kosztolányi Dezső egyik írásában Goethét idézi – Die Pflicht des Tages – a naptár a kötelességekre is figyelmeztet; a hivatásra és a munkára. De sokszor feldühíti az embert. A kötelesség teljesítése ugyanis terhes és bonyolult, végül mégis nyugalmat és lelkierőt ad az embernek. Oltalom a nehéz helyzetekben. Ezekben a napokban optimistának lenni kötelességünk, és megnő a felelősségünk, hogy azt tegyük, amit a legjobbnak ítélünk – a nyugalom, a biztonság, a kiszámíthatóság idején. De mintha a naptárt is megviselné a járvány. Kevesebb benne az interpunkció: a felkiáltó- és kérdőjelek, továbbá a szavak, a mondatok, a „hieroglifák”, az ákombákomok, amelyeket csak én értek. Munkás dolgok; hétköznapi tennivalók, vásárlás, egy névnap, egy könyv, amelyet feltétlenül meg kell vennem, egy rádióműsor stb. Egyszóval: iránytűk a mindennapokhoz. Bensőséges, titkos viszony van közöttünk. Egyetlen szónak olykor takaros udvartartása van. Várok tőle valamit. A naptár – ahogy a szóban is rejlik – az órák, a napok, a hónapok tára. Másként köszönt rám a tavasz ébredésekor, és másként a téli fagyban. Másként az örömben, és másként, ha bánat ér. Van pillanat, amikor legszívesebben földhöz vágnám, máskor meg belecsókolnék és ölelgetném, mint Illyés a versben a jó működő tanyai kályháját. Újfent két héttel meghosszabbodott az életem, újfent kevesebbet fogok élni két héttel. Élet és halál érzése így kavarog benne. A naptár felerősíti, hogy mi emberek vagyunk az egyetlen élőlények, akiket zavar az idő múlása. Semmi sincs az életben, amiből kevesebbel rendelkeznénk, és ami értékesebb lenne, mint az idő. Éppen ezért nehéz a naptárra nem ellenségként gondolni. Bizonyos értelemben a civilizáció minden eredménye egy-egy trófea, amelyet az ember az idő ellen vívott küzdelmében megnyert.

Januárban foglalkozunk a legtöbbet az idővel. Az év kezdetén. Érthető, mert az idő az a nyersanyag, amelyből összeáll az élet. Úgy kellene élni, mint a kőkorban: naptár nélkül, élet és halál között, csak az időben – javasolja Márai Sándor. De ez már csak ábránd, nem lehetséges. Krúdynak ellenben igaza van: „Napról napra kalendá­riumi érzések révedeznek föl az emberi lelkekben, mert a naptár a legnagyobb hangulatcsináló.” Nosza hát, lapozzuk fel. Most itt van előttem a 2021-es naptár. Simogatom, becézgetem… Van remény, mert mint a macska – dorombol.

(A szerző újságíró)