Általános erény

Mohóság, sunyiság, idegesség, ricsaj, szájalás, kicsinyesség, csalás, hazugság, gyűlölködés, káosz, pitiáner hatalmi harcok, rettegés, karantén, kijárási tilalom, népvándorlás, templomrombolás, nemváltás, vírus, milliónyi halott, gyilkosság, bosszú, félelem, rettegés, álmatlanság, szeretetlenség. Nagyon elfáradt az emberiség! Kisírt szemekkel rohan a végzete felé. Üldöző és üldözött egyben. „Álljatok meg! Legalább most, egy pillanatra álljatok meg” – kérném halk szóval a rohanó tömeget. Körülöttem láthatatlan angyalok súgják, hogy én sem maradhatok. Hát megyek, de szerepköröm szerint egyik sem leszek, sem üldöző, sem üldözött.

Szeretnék én is átömleni időbeli életemből az időtlen, határtalan teljességbe. Sikerülhetett már sokaknak, sikerülhet nekem is.

Szeretném mégis, ha Földesi Margit tanítványai, olvasói, nézői, barátai és mindenki, aki szerette, tisztelte és megértette küldetését, szándékait s főleg erényeit, holnap estefelé egy gyertyát gyújtana az emlékére. Tündököljenek még egyszer erényei e kis lángokban. Öt éve ezen a napon szólította magához a Teremtő, ötvennégy évesen.

Aznap az első órákban még erősnek éreztem magam. Nem sírtam, sirattam. A hosszú szenvedés végén – ki nem mondva – talán azt is gondoltam, jobb, hogy így történt. S hogy így történt az Úr akaratából, vagyis a szeretetéből fakad. Mert Téged biztosan szeret, s ami történt Veled, az nem is a halál. Hanem éppen az életből a teljességbe lépés pillanata. Talán egy kicsit megnyugodtam. Tudtam, hogy velem maradsz, és így is lett. Nem kételkedtem semmiben. Igaz, korábban abban sem, hogy legyőzöd a betegséget. Legyőzöd a halált is. Az első napokban gépiesen csináltam, amit kell. Temetés, értesítések, bejelentések, okmányok, haláladminisztráció száz fronton, a munkahelytől az adóhivatalig. Ideges lehettem, de nem nagyon. A legtöbb emberi gesztusra nem jól reagáltam, akkor sem, ha kedves gesztus volt, és akkor sem, ha nemtörődöm, érzéketlen. Eluntam a válaszokat, néha fel is cseréltem. Próbáltam határozott és kemény maradni. A látszatokra mindig sokat adtam. Lányaim mindennap felhívtak, az orvosom berendelt, mert tartott tőle, hogy a viszonylag frissen transzplantált szervemet valami belső feszültség fenyegeti. Támad, megmar a szívemen át.

Az első hónapokban eszelősen rávetettem magam az iratokra. Nálunk kaotikus állapotok uralkodtak ezen a téren, soha nem tudtuk, mi hol van, alig dobtunk ki valamit. De hogy mik azok a papírhalmok betuszkolva a szekrényekbe, fiókokba, nem is sejtettük már. Hónapokig tartott, míg ezekben a tengerekben fulladoztam. Éreztem, hogy a gondolataimat le kell kötni, elkezdtem írni a könyvet kettőnk utolsó megpróbáltatásairól. Előbányásztam naplókat, leveleket, feljegyzéseket. Próbáltam rekonstruálni, mikor merre jártunk, merre jártál Te, milyen volt, amikor néhány hétre vagy hónapra külön voltunk, mert elutaztál Londonba vagy Rómába. Elképesztő dolgok kerültek elő. A sok harcod dokumentumai is, amelyekről csak felületesen tudtam. S olyasmi is, amit nem is sejtettem. Igazi történészi kutatómunka volt. A könyvet megírtam, de aztán azóta is a fiókomban maradt. Talán olcsó nyerészkedésnek éreztem, közel a halálodhoz kiadni a kezemből, talán nem is tetszett igazán, talán azt várom, hogy kettős propagandát csináljon neki még egy halál. Pedig hát a halál nem egy könyvügynök, s nem is egy menedzser. S még az is lehet, hogy nem is fontos. De Varsóban, amikor a főtéren ültünk, egy pillanatra a hajsza közepén átölelt a nyugalom! Az fontos volt.

Igen akkor még szilárd szándékom volt egy menedzser (ügynök) felfogadása, valaki olyan emberé, aki szeret minket, de akinek üzleti képességei is vannak, s aki a dolgainkat valahogy rendbe teszi. Összegyűjti, kiadatja, menedzseli, archiválja, egyáltalán, tisztázza a jogdíjakat, kézbe veszi a dolgokat. Veszekszik, ötletekkel áll elő: segít. Ért ehhez az átkozott géphez is. Megteszi mindazt, amihez nekem sem érzékem, sem kedvem. Kész tervem volt, hogy feladok hirdetést, sokaknak el is mondtam az ötletet, de ebből sem lett semmi. Mint ahogy a rengeteg papír, dokumentum is itt van a lakásban, csak legfeljebb egyik fiókból a másikba került – mondván, hogy rendszerezem –, s ma már éppen ugyanúgy fogalmam sincs, mi hol van, mint öt évvel ezelőtt. De ki nem dobtam semmit, s így tovább kereshetek, és soha nem találhatok. Ugyanígy vagyok a könyvekkel is. A tervről még nem mondtam le, végtére is igen komoly szellemi alkotásokról van szó. Főleg könyvekről, filmekről és tévésorozatokról.

Ezek a filmek és tévéműsorok fájnak a legjobban, mert a könyvek megvannak itt a polcon, vagy raktárakban hevernek, s ha valaki keresi őket, még hozzá is juthat. De azok a tévésorozatok az egykori Echo tévében, azok tettek országosan ismertté Téged. Rengeteg levél is van itt, a nagy többség rajongó, s persze van néhány gyűlölködő is. Szerettem volna, ha ezeket a filmeket archiválnák, ismételnék, közzétennék legalább a kutatók számára („Még nem késő”; „Az áruló kacsintott”; „Az elátkozott szabadság.”; „Keresd a nőt”). Igaz, nem mentem be a tévészékházba, azt sem tudom már, hogy melyik tévé a jogutódja az egykori Echónak, amely missziót látott el a kétezres években, a legnehezebb időkben. Nagyon fontos missziót. Egy picit magam is részese voltam ennek, remélem, azok a filmek megvannak még! Mondom ezt félve, nagyon félve. Mert Téged nem érdekelt, mi történik a felvételekkel. Bíztál az emberekben, mert rajongtak érted. Ez csak a legnagyobbak sajátja, ez a feltétlen, adakozó bizalom. S ahogy megfigyeltem, épp az ilyen emberek mennek el nagyon korán, minden időnek előtte. Mert ugye az idő sem létezik, csak éppen ki van mérve. S nekünk ez bizony nem csak a „mindenség” keretében értelmezhető.

Az első években valahogyan könnyebb volt. Okos tudósai a léleknek biztosan tudják ennek az okát. Nem hiszem, hogy egyedül lennék ezzel így. De szinte mindennap kerestem valami olyan mozdulatot, olyan illatot, hangot, amely kapcsolatban volt veled. Ruhákat pakoltam, képeket rendeztem, de ha csak ránéztem a karácsonyi kaktuszunkra, s virágzott, hallottam a szavaid, láttam a gesztusaid, mosolyod. Aztán megjelentek kételyek is. Hirtelen nagyon kiszolgáltatottnak éreztem magam. Egyedül. Elfogyni vágytam zavartan a nagy csöndben. Harcolni semmiképp sem akartam, s mégis harcoltam. Egyedül voltam, de szabadon. Kiabálhattam is volna akár, de nem jött szó már az aj­kaimra, legfeljebb néha, éjszaka a kísértetházban keringve: milyen kár! A látszatot még őrzöm, s talán néha újra meg tudok szólalni egykori valómban a látszaton keresztül. Vannak, akik értik.

Most már szinte mindenről az eszembe jutsz. Nem, nincs semmi baj, csak tudod ez a világjárvány elszakított mindenkitől. Vagy én szakítottam el magam mindenkitől. Mindegy is. Jól vagyok, de észrevettem magamon, hogy gyakran lajstromozom, mit vesztettem azzal, hogy elmentél. S azután, hogy mit vesztettem a betegség miatt. Nincs bennem semmi keserűség, pedig hosszú a sor. Inkább elkezdem számba venni, mit nyertem mégis. És az is hosszú sor. Ilyenkor úgy érzem, tényleg létezik az a földöntúli egyensúly, amely segít átjutni a meredek szakadék felett kifeszített kötélen a túlsó partra. Becsukom a szemem, s a lábamat óvatosan csúsztatom előre, érzem a mélységet, érzem a távolságot. Mögöttem a kötél mintha már elenyészett volna, de azért látszik: az emlékek árnya. Menni csak előre lehet. Vársz-e ott? Ezt tudom, de hogy odaérek-e, azt már nem. Weöres Sándor (és forrásai) szerint az ember „meghalás utáni sorsa kis-részben attól függ, hogy miképpen emlékeznek rá, imádkoznak-e érte, földi és nem-földi jószándékok segítik-e; főképp pedig attól, hogy volt-e az életében valamely egyén-fölötti, általános erény, mely nem a személyiséghez, hanem az alkat mélyén rejlő örök mértékhez tartozik, a személyiség elpusztításával nem pusztul el és őt támogatni bírja”.

Szeretném, ha sok gyertya égne szerte az országban és a világon az emlékedre. Csöndesen imádkoznánk, erényeidre gondolnánk, mindannyian, akik élünk.

(A szerző történész)