Egy elnök virágvasárnapja

E dráma lényege az a kérdés, hogy mit tehet az egyén, ha a végsőkig hisz a fennálló rend igazságosságában, és e fennálló rendbe vetett hittel keresi a maga igazságát, és úgy véli, hogy csak egy kisiklás, ami vele történt. Ám e törekvése során azt kell megtapasztalnia, hogy a rend, amelyben hitt, és amelyet szolgált, cinikusan röhögve kifosztja és a szemétre löki, így egyetlen választása marad, ő maga próbálja helyreállítani a rendet, és szükségszerűen elbukik. Két, egymáshoz kapcsolódó ok miatt.

Az egyik fő oka, hogy a rend megbomlottsága sokkal mélyebb és súlyosabb már, mint amilyennek hitte, a másik pedig az, hogy részben éppen ezért az egyén minden „magánakciója” a rend helyreállítására halálos csapdának bizonyul. A megbomlott rend urai ugyanis már olyan mélységig deformálták a rendet, hogy minden, a rend helyreállítására irányuló törekvést a rend brutális megbontásaként képesek beállítani, ezzel a kör be is zárul, a halálos csapda rácsappan a tragikus hősre.

Hogy tovább fokozzam az irodalomtörténeti párhuzamokat, Hamlet is ugyanezt éli át, amikor azt mondja: „Kizökkent az idő, oh kárhozat! Hogy én születtem helyre tolni azt.” A kizökkent idő helyre tolására készülődő hős bukása tehát azért elkerülhetetlen, mert a feladat dimenziói messze meghaladják azt a teret, ahol az egyén még cselekvőképes lehet. Amikor Donald Trump magabiztosan azt ígérte, hogy lecsapolja a washingtoni mocsarat, vagyis felszámolja vagy legalábbis hatástalanítja azt a „láthatatlan” hatalmi struktúrát, amelynek a deep state, vagyis mély állam nevet adták az utóbbi évek elemzései, akkor talán komolyan is gondolta mindezt. Ma már bizonyosan kicsit árnyaltabban látja e faladat méreteit. Donald Trump tragikus bukása legfőképpen önmagának köszönhető. Tekintsük át, hogy hogyan és miért.

Trump érzékeny és intuitív alkat, így a sejtelmek szintjén pontosan megérezte, hogy Amerika történelmének legkritikusabb elágazási pontjához közeledik, és egy olyan „hősre” vár, aki először nevén nevezi ezt a drámai kihívást, majd megteszi az első lépéseket a megoldás felé. A kihívás lényege az, hogy Amerika mint világbirodalom néhány évtizeden belül összeomlik, és ha a nemzetállam Amerika semmit nem tesz ennek elkerülése érdekében, akkor a birodalom romjai alá szorulva a birodalommal együtt ő is elpusztul. Az ebből adódó feladat a birodalom hatástalanítása, lebontása, ami nyilván csak egy új globális egyezségrendszer keretében mehet végbe mindent elpusztító, permanens globális háború nélkül. Azzal persze tisztában volt, hogy a birodalmi hatalmi elit és a „hivatalos” amerikai adminisztrációba beleépített mély államának uralmi elitje ezt nem fogadja majd kitörő örömmel, de lebecsülte az ellenállás erejét.

És ami ennél is végzetesebb hiba volt, lebecsülte a globális média véleményhatalmi komplexumának valóban mindent elsöprő erejét. Amely elsöprő erő főként annak köszönhető, hogy a társadalmi valóságot felszámolva létrehozta azokat a gigantikus „valóságipari műveket”, amelyek segítségével bármikor bármilyen társadalmi valóság előállítható. Heroikus küzdelme és végül bukása vagy inkább cinikus könnyedségű megbuktatása közvetlenül ezeken a láthatatlan hatalmi mechanizmusokon keresztül ment végbe. Még be sem iktatták, de a média tökéletesen alaptalan gyanúsításokkal valamennyi szellemi segítőjét kilőtte mellőle, és őt magát is lényegében vád alá vonta. Így aztán nemcsak hogy a deep state mocsarának lecsapolásához nem tudott még hozzákezdeni sem, de valójában a mély állam forgatókönyveiből adódó „instrukciókra” épült kényszerűen szinte valamennyi lépése. Szellemi segítség híján szép lassan az általa felépíteni kezdett narratíva is szétesett, egyre következetlenebbé vált, a világjárvány nevű új tömegpusztító fegyver pedig végleg leterítette. De csodával határos módon Amerika nagyobbik fele még így is megérezte, hogy történelmi megmenekülésének egyetlen lehetséges módja errefelé vezet, és valóban rá szavazott. Ám a végjátékban drámai módon mutatkozott meg az ellenfél valóságos hatalmi fölénye. Megrendítő szembesülni azzal, hogy négy év kormányzás után a világ (elvileg) legnagyobb hatalmú végrehajtó apparátusának ura azt sem képes elérni, hogy elemi szinten ellenőrizze a választási procedúrát, ez pontosan kirajzolja valóságos hatósugarát. És mivel erre (is) képtelennek bizonyult, így a globális médiahatalom egyszerűen félretolva az elnököt, győztest hirdetett. És aztán végül a kegyelemdöfés, hogy a Capitoliumban megszervezett látványtechnikai bemutatóval tegyék világossá, hogy azt csinálnak, amit akarnak, és bónuszként a hülyének nézett világnak azt is el kell hinnie, hogy Amerika egyik legjobban őrzött épületébe az erőszakos tömegnek minden nehézség nélkül be lehet törni, csak azért, hogy slusszpoénként még a rend erőszakos megdöntésére tett kísérlettel is megvádolhassák.

Az ezzel teljessé váló tragikomédia nyomán csak azt javasolhatjuk az elnöknek, hogy annak a mémnek a transzcendens derűjével búcsúzzon, amely így szól: ha Amerika látja, hogy mi történik Amerikában, akkor Amerika biztos bevonul Amerikába, hogy helyreállítsa a demokráciát, mert a demokrácia a legfontosabb dolog a világon.

(A szerző közgazdász)