Fogalmak és fogadalmak

Vajon tisztában vagyunk-e azzal, hogy a fogadalom nemcsak a célt rejti magában, hanem a lemondást is?

Gondolom, innen, a toronyból, hogy január derekára már körvonalazódik sokakban a lemondás mikéntje, ha komolyan vette a fogadalmát, legyen szó bár a fogyásról (rátekintve a saját derekára) és a káros szenvedélyekről való lemondásról; arról, hogy többet foglalkozik nemcsak az egészségével, hanem a szeretteivel is. Vagy esetleg arról, hogy többet olvas és olvas egyáltalán könyvet, kevesebb tévét néz (ami az olvasásnál mindig könnyebb…), vagy éppen csak szeretne életben maradni, nyugton, nem háborgatva életétől idegen gondoktól és gondolatoktól, sőt a tőle idegen gondolatok valóra válásától sem.

A 2021. évi január nem igazán szól az olyan korszakos tervekről, hogy meg fogjuk váltani a világot – ráadásul sokan már azt is elfelejtették, vagy nem is tudtak róla, hogy a Megváltás megtörtént úgy kétezer évvel ezelőtt –, megelégednénk azzal is, ha a világ megmaradna, és az emberi életek valóban számítanának, függetlenül attól, hogy milyen színűek, milyen neműek, milyen gondolkodásúak. Vagy hogy van-e fogalmuk a fogadalom által megkövetelt célokról és a célok elérése érdekében vállalt lemondásokról.

Nos, aki január elsején (vagy január hatodikán) kezdte el fogadalma teljesítését, a legjobban tette, ha félrevonult. Ehhez nem kellett olyan sok lemondás, mert már volt gyakorlatunk benne, a szociális kapcsolatainkat és szabadságigényeinket már előtte is korlátoznunk kellett, meg kellett tanulnunk, hogy mi történik egy láthatatlan háborúban, amelynek áldozatai között könnyen ott találhatjuk saját magunkat is.

Persze, ha tényleg félrevonultunk, akkor nem értesültünk arról, hogy még jobb, illetve normális ütemben haladna a védőoltások beszerzése és beadása, ha a leánykori nevén „európai eszmény” nem volna férjezett a nemtelenektől, nem volna megfertőzött a vírus mellett az értéktelenséghez vezető szellemi és lelki inflálódástól, nem vált volna egy bürokratikus temetkezési vállalattá, s nem ásná folyton önmaga sírját. Nem tudnánk, hogy a hazai, ám hazátlan ellenzék számára a járvány a legszebb kapaszkodó a túléléshez (micsoda oximoron a halálban való reménykedés!); de még azt sem, hogy a korlátlan lehetőségek Egyesült Államában a nagyon gyanúsan választási csalás miatt kialakult polgárháborús helyzetben korlátozott lett a lehetőség, az egység és az állam is számára is.

Igazán nem is értem, hogy miért januárban teszünk fogadalmakat, és hogy a januári fogadalmak miért válnak sokak számára februárra (vagy legkésőbb tavaszra) ismeretlen fogalmakká. Hogy miért nem elég például egy konfirmációs áldással együtt járó fogadalom – az én esetemben most megint kiderül, hogy református vagyok –, Pálnak a Timóteushoz írott első leveléből az a szakasz, amely a hitért való nemes harcra és a jó lelkiismeretre szólít. (S ha már nem csupán református, ekként egyszerre idealista és pragmatikus vagyok, aki az imádkozást a munkával köti egybe, hanem ilyen személyes is, elárulom: a hit harcát ma is folytatom, lelkiismeretem pedig nincsen mindig rendben, hiszen tudom, hogy nem teszek meg mindent másokért, de még saját magamért sem.) Jó lenne, ha volna elég erőnk a fogadalmak megtartásához, és volna fogalmunk arról, hogy a lemondás a kiteljesedés lehetőségét is magában rejti. A „lenne”: jövő idő; a „volna”: jelen idő. S mind a kettő feltételes. Ahhoz, hogy „legyünk”, be kell tartani a „vagyunk” feltételeit. Mert végül is egymásért vagyunk – és ha ezt sikerül megérteni, akkor „leszünk” is.

(A szerző irodalomtörténész)