Fenyegetés

A híres milánói Atlanti Kódex, amely a reneszánsz korának műszaki vívmányait foglalja össze, benne Leonardo saját találmányaival, a következő aforizmát tartalmazza: „A fenyegetés azoknak a fegyvere, akik fenyegetve érzik magukat.” Bölcs szavak. A magyar közmondás hozzáteszi: Aki sokat fenyeget, soktól fél(het). Magyarul: csak a gyávák szoktak fenyegetőzni.

A fenyegetés a jellem megnyilvánulása is. Összemosódik a kettő. Arról nem szólva, hogy fenyegetni mindenki képes. Ahhoz viszont jellem és önfegyelem szükséges, hogy megértők, megbocsátók tudjunk lenni. Egy tanulmány orvosai kimutatták, hogy a gyűlölet, a düh és a fenyegetés kockázatot jelent a mentális betegségekre: depresszióra, szorongásra, agyvérzésre, szívelégtelenségre. A fenyegetés tehát nem jó tanácsadó. Eltorzítja az agyat, és ezáltal elvész a józan ítélőképesség. Azok az emberek, akik fenyegetik embertársaikat, veszélyes szereplői a társadalomnak. Ez a cselekvés még soha nem oldott meg semmit. Fenyegetni – késsel (egyre több a késes támadás), szóval, levéllel stb. – olyan, mint mérget inni, és várni, hogy a másik haljon meg.

A halálos fenyegetés negatív érzelmekről ad hírt. Megfigyelések szerint az ilyen információk jobban lekötik a figyelmet, mint a semleges vagy pozitív ingerek. De hát ez a céljuk. A szó önmagában is riogatást, ijesztést hordoz. És sohasem évül el. A legősibb érzelmek egyike. Veszélyt jelez, veszélyt okozhat, azt sugallja, hogy ártani fog. Amikor a törökök előőrsei megjelentek az egri vár alatt, Dobó kapitány – Gárdonyi regényében – összehívta a népét, és beszédet intézett hozzájuk: „A fenyegetéstől nem ijedünk meg – mondta a kapitány. – Alkuba nem bocsátkozunk. A haza nem eladó semmi pénzen.” (Áthallása van a mába a mondatoknak…) Széchenyi 1848. augusztus 29-én ezt írta naplójába: „Kossuthnál: »Ön elküldte feleségét… vigyázzon magára… lövetek azokra, akik ellenünk vannak!« Mint Marat [a 18. század második felében élt svájci orvos, természettudós, filozófus és francia forradalmár, a forradalmi terror és diktatúra szükségességének hirdetője – a szerk.] úgy tűnt fel előttem.” A fenyegetések tárháza sokféle és megszámlálhatatlan. De a halálos fenyegetés az érzelmek legalja. Kedvenc anekdotáim egyike azon ritka esetnek számít, amely – távol a halálos fenyegetéstől – a humor szálait feszegeti. Bárha így éreznénk mindig!

A német származású Emanuel Lasker 1894 és 1921 között volt a sakkjáték világbajnoka. Egy ragyogó lengyel taktikus, bizonyos Dawid Janowski nagymester többször megpróbálta legyőzni, de sohasem sikerült neki.

– Nem tudok elleni játszani – fakadt ki Janowski –, mert a szivarjának a füstje mindig kikészít…

A lengyel nagymester azonban egy alkalommal fogadást ajánlott, és kijelentette: ha Lasker nem szivarozik, egészen biztosan győzni fog ellene. A világbajnok beleegyezett a fogadásba. És láss csodát: Janowski rendkívül jól állt a partiban, és bonus avibus, azaz kedvező kilátással nézhetett a végkifejlet elé. De egyszer csak Lasker belenyúlt a zsebébe, elővett egy szivart, és a tábla mellé tette. A lengyel rögvest felugrott, és élénken tiltakozott a versenybíróságnál.

– De hiszen nem szivarozik – mondta a főbíró.

– Nem, de fenyeget! – sziszegte fogai között Janowski, és elvesztette a partit.

(A szerző újságíró)