Ravenna, Brüsszel

Olyan idők jártak, hogy az EU-integráció és egyáltalán, a legújabbkori birodalomba történő betagozódás a legnyilvánvalóbb, abszolúte vitathatatlannak jelzett evidenciának számított.

Nemzetközi társaság gyűlt össze, olaszok és lengyelek, franciák és angolok, németek és spanyolok, előadások, mindenféle programok, VIP-ellátás, mi szem-szájnak ingere – hiába, a leendő janicsár médiahuszárokat meg kell becsülni és jól fel kell készíteni.

Szemináriumok is voltak, mint annak idején az egyetemen. A mi szemináriumvezetőnk, ha hiszik, ha nem, maga az akkori fő-fő-EU-korifeus, Javier Solana elvtárs/úr (hivatalosan: „kül- és biztonságpolitikai főmegbízott”) vala, kivel az alig hat-nyolcfős csoportban többször folytattunk hosszas eszmecseréket. Szóba kerültek a nemzeti kisebbségek is.
Akkoriban – 2006 tavasza – Románia leendő EU-csatlakozása közelgett, Solana persze az egyedül üdvözítő megoldásként emlegette, jó vezércikk stílben, amúgy agit­proposan. Előhozom az autonómia kérdését, hivatkozom némely magyar lépésre az ügyben. Válasz: a szokványos szöveg (a csatlakozás mindent megold), utána szünetben a nagyúr elkap, sétára invitál, vállamat átkarolva némi leereszkedő kedvességgel fejtegeti, ismétli-összefoglalja a lényeget, majd bizta­tóan vállon veregetve közli, ne foglalkozzak én annyit ezzel.

Nagy magyar írónk, Passuth László történelmi regényeiben, akár az aztékokról (Esőisten siratja Mexikót) , akár másról esik szó – figyelemre méltó és máig továbbgondolandó tanulságokat fogalmazott meg. Passuth Lászlónak egyik,1963-ban megjelent műve egy, a Balaton partján született gót király, bizonyos, Nagynak kinevezett Teodorik históriáját ismerteti, aki Krisztus után 493-ban elfoglalja Ravennát és ezzel végleg utat nyit a Verlaine által is megénekelt barbár hadaknak („jönnek a szőke és roppant barbárhadak / s a Birodalom únt akrosztikont farag / s stí-lusát bágyadó alkonyat aranyozza”) a romlás, a hanyatlásvégi Róma végleges és teljes megbuktatása felé. Ravennában temették Rómát – ez címe ennek a Passuth-regénynek.

Hogy mit fognak írni egykoron, hol temették a legújabbkori (a névadónál sokkal satnyább) Rómát, vagyis az Európai Uniót, azt nem tudom, de hogy mikor, azt megmondhatjuk: amikor a koronavírus elleni vakcina elosztásának, a birodalom országainak ezzel történő ellátásának kérdésében szinte teljes csődöt mondott.

Néhány tény: a kilépett Nagy-Britannia és a nem tag Izrael mögött jócskán lemaradva, ahol e napokban a száz lakosra jutó beoltottak aránya 1,39, illetve 12,56 (!), ez a szám Németországban, ahová a vakcina egyik gyártó cége való, mindössze 0,29, és nem jobb az arány a többi nyugat-európai országban sem… (És ők, velünk ellentétben, nem vagy nemigen vettek igénybe keleti piacokat.)

A szállítás akadozik vagy éppen nem működik, Brüsszel hírhedett gigabürokráciája képtelen a rendelések érdemi bonyolítására, a gördülékeny tárgyalásokra, a termelést nagyban növelő intézkedésekre vagy éppen a szállítás praktikus megszervezésére. A Die Welt cikke ugyan a német illetékesekről írja, de az egész EU-ra értendő: nem arra koncentrálnak, hogy valami ütemesen és hatékonyan sikerüljön, hanem hogy mindent ki tudjanak magyarázni. És a jó Solana szelleme lebeg vala a vizek felett…

A végleges bukás, miként Rómáé Ravennában, roppant erős a gyanúm, itt és így és ezzel kezdődik. Illetve már el is kezdődött. (Persze sok-sok korábbi előjellel egyetemben.) Az egyik legtisztábban látó brit politikus, Nigel Farage nemrégiben azt mondta, tíz éven belül vége az uniónak. (Pedig akkor még a vakcinanyomorúság nem is kapott ekkora nyilvánosságot.) A britek legjava – ismerem őket, tanúsíthatom – , egy szédületes kultúrával
a háta mögött, mindig igen jól látott a világban.

Érdemes megfontolni, amit mondanak… A birodalom pedig már unott akrosztikont (a verssorok kezdőbetűiből összeolvasható új közlés) sem farag. Stílusát pedig, látjuk, igazából már a világon semmi sem aranyozza. De a bágyadó alkonyat, az nagyon is stimmel.

(A szerző író)