A Habsburg is magánpénz-birodalom volt

Tényekkel sikerült alátámasztani, hogy az újkornak nevezett korszakban – amióta a piacra történő árutermelést  kapitalizmusnak divatos nevezni – a birodalmak szervezése mindig magánpénzalapon történt, kezdve a brit világbirodalomtól egészen az amerikai dollár által dominált mai birodalmi szerveződésig.

Azt is meg tudtuk állapítani, hogy az aktuális birodalomnak ellenszegülők törekvésüket – ellenbirodalmukat – állami pénzre alapozva szervezték, akár Napóleon kísérletére, akár a Harmadik Birodalom gyakorlatára utalunk. Ezek után módfelett kíváncsi lettem, hogy a Habsburg Birodalom – amelynek mi, magyarok is évszázadokig részei voltunk – vajon milyen pénzügyi feltételek mellett működött. Limitált ismereteimet nemrég egy kitűnő szakkönyv elolvasásával sikerült kiegészítenem Katrin Unterreiner tollából, aki Habsburg-ügyek feldolgozásával foglalkozó, Bécsben élő történész, és könyve éppen az uralkodóház pénzügyeit dolgozza fel (Habsburgs verschollene Schaetze).

Ezzel a többletismerettel is felvértezve vettem magamnak a bátorságot, és már a címben jeleztem, hogy a Habsburg Birodalom is magánpénz-birodalomként működött, mint a Brit Birodalom, ahol a magánpénz (magánbankja a Bank of England ) és a  „dicsőséges” forradalom után visszatérő uralkodóház között szövetség köttetett. A magánpénz vagyont, gazdagságot és pompát biztosít az uralkodóháznak, az uralkodó uralkodik, de a pénz képviselői kormányoznak, és az állam eszközeit (hadsereg, flotta) terjeszkedésükhöz, üzleti célból is mindig igénybe vehetik. Vizsgáljuk meg, hogy a brit modell miként feleltethető meg a Habsburg Birodalomnak. A szinte a jelentéktelenségből feljövő Habsburg család első találkozása a pénztőkével a Fugger család révén következett be (1276). Habsburg Rudolf az Augsburgban addig már nagyon meggazdagodott családra támaszkodott, a várost szabad várossá, a Fuggereket tetemes összegek fejében udvari szállítóvá tette.

Mindjárt a kezdeteknél volt magyar szála is a Habsburgok magánpénzalapú felemelkedésének. A cseh király (Ottokár) akadályozta a Habsburgok terjeszkedését az akkor még Ostmarktnak nevezett tartományban, és a magyar királytól is jelentős területeket csatolt el (Felső-Magyarország egyes részei, Győr, Sopron) Rudolf és IV. (Kun) László királyunk a cseheket tönkreverte, és Ottokár is a csatatéren maradt. A Habsburg–Fugger-tandem azonban akkor járatta együttműködését csúcsra, amikor 1519-ben Károlyt a német-római császári címhez segítette. V. Károlynak nagyon kellett igyekeznie, hogy elnyerje a választófejedelmek kegyét.

A római pápa is legádázabb ellenfelét, a francia I. Ferenc királyt támogatta. Volt az a pénz, nevezetesen 850 ezer dukát (mintegy három tonna arany), amit egy szindikátus adott össze, amiben a Fuggerek ügydöntő kétharmad résszel voltak képviselve (minden magasztos elvnél már akkor is nyomósabb érv volt egy csinos megvesztegetési összeg). V. Károly birodalmában soha nem nyugodott le a nap, amikor azt két részre osztotta fia és öccse, Ferdinánd között (Ferdinánd kapta az osztrák részt).

Itt ismételten megjelent a magyar  szál. A magyar király (Jagelló II. Lajos) és Ferdinánd sógorságba keveredett, mert Ferdinándnak Jagelló lány lett a felesége, Lajos viszont Habsburg Máriát vette nőül (Ferdinánd és V. Károly húgát). A fejedelmi jog szerint gyermektelenség esetére a főhatalom a sógorra szállt át (ezzel formáltak jogalapot a Habsburgok Mohács után a magyar koronára). Mi sem természetesebb, a Fuggerek nálunk is sátrat vertek, és megtalálták a kor renegát hazaárulóit a Thurzó családban, amely a magyar nemesfémbányák ügyeit intézte, a kincstár élén a Habsburg Mária által Spanyolországból importált kincstartóval „Szerencsés Imrével”, valamint Szalkai László érsekkel, aki a mi Imrénket gyorsan részesítette a nagyon is megkövetelt keresztségben.

A Thurzók a Fuggerekkel is házassági kapcsolatra léptek (az egyik Thurzó Fugger lányt vett el). Csodaszámba ment volna Mohácsnál győzni üres államkasszával, a csatáról lekéső erdélyi vajdával (Szapolyai János erdélyi vajda lett a későbbi ellenkirály) és a konkurens francia király által modern haditechnikával megerősített és a nagy hódító (I. Szulejmán) által vezetett, többszörös túlerőben lévő török sereg ellen. Felső-Magyarország és az ottani nemesfémbányák a  Habsburgokhoz (és persze a Fuggerekhez) kerültek az ország három részre szakadása után.

A Habsburgok nagyon áttekinthető üzleti modellt alkalmaztak a pénzemberekkel. A Fuggerek készpénzt adtak, és cserébe hatalmas, jövedelmező koncessziókat kaptak. Ez történt a törökök kiűzése után is. A visszafoglalt területek nem a régi magyar családokhoz, hanem az újdonsült hadiszállítókból arisztokratává emelkedettekhez jutottak (érdemes áttekinteni az 1526 előtti és a Mária Terézia korabeli magyar arisztokrata névsort, utóbbiban számos német és olasz hangzású névvel). A Habsburgok a gazdag főurak vagyonának megdézsmálásától sem idegenkedtek. Ez történt Csehországban a fehérhegyi csata (1620) után és nálunk a Wesselényi-összeesküvést követően (1670) is. A Fuggerek a reformáció után legyengültek a búcsúcédulák dicstelen forgalmazásában játszott szerepük miatt.

Erre is válaszként Luther új egyházat alapított, mert az egekig ért a felháborodás. Magyarország meghódítása aranybányát jelentett a Habsburgok számára, dőltek az adók, jöttek az újoncok a hadseregbe, a Habsburg-ház maga is nagyon meggazdagodott, s hatalmas vagyoni értékekkel és készpénzzel bíró családi alapítványt is tett. Mária Terézia learatta a törökök felett (lengyel segítséggel) aratott győzelem termését, míg fia, II. József már Magyarország maradék szabadságának felszámolására és a birodalomba való totális beolvasztásra törekedett.

A rövid idilli állapot után a Habsburgok ismét a magánpénz „segítségére” szorultak. Napóleon „ellenbirodalma” ugyanis tönkreverte a Habsburg Birodalmat. Mi sem maradtunk ki a nem várt „áldásból” (győri csatavesztés). Ezúttal nem utolsósorban a napóleoni háborúk alatt kibocsátott angol államadósság-bizniszen nagyon meggazdagodott Rotschildok jelentették a megoldást. A család már több euró­pai államban hozott addigra létre banküzletet, amit hálózatként működtetett.

A Habsburgok heveny sebességgel honosították és bárósították őket. Ők sem restelkedtek, bankokat alapítottak (Creditanstalt), és 1816-ban megalapították az Osztrák Nemzeti Bankot, természetesen szintén magánbankként, és a tetemes államadósságnak is kezelői lettek (az Österreichische Nationalbank legutolsó privát kézben lévő részvényeit a közelmúltban vezették ki a könyvekből). Hazánkban hosszú ideig tilalmas volt a bankalapítás, csak 1841-ben jöhetett létre a Pesti Kereskedelmi Bank, amely gróf Széchenyi Istvánt is a részvényesei között tudhatta.

Ő nagyon sokáig a gondosan előkészített reformok és nem a forradalom híve volt. Magyarország osztrák (gyakorlatilag Rothschild) bankterep volt és maradt az 1867-es kiegyezés után is. A magyar partner csak 1878-ban lett társtulajdonos a közös központi bankban (Osztrák–Magyar Bank), de a Rothschildok szinte a kiegyezési okmányok aláírásának pillanatában újabb kereskedelmi bankot alapítottak Általános Magyar Hitelbank néven és az általuk birtokolt Creditanstalt tulajdonlásával. Röpke egy évtized után ez a bank képviselte a hazai banktőke több mint felét, ez lett az állam számlavezetője és hiteleinek ügyintézője. Az 1848–49-es szabadságharc „vívmányai” közül a katonai vereséget követően csak a termőföld szabad forgalmazása maradt meg, és ez jól jött a hitelezési üzletnek, de nem annyira a heveny sebességgel fejlesztési hiteleket felhalmozó birtokosoknak.

Az 1873-ban kiprovokált hatalmas tőzsdei gabonaáresés sok birtokost vitt csődbe, és tömegesen tette a jelzálogok kapcsán a birokokat megszerezhetővé, amivel rendkívül megritkult és kicserélődött a történelmi középosztály. Talán ez is egyik magyarázata annak, hogy Deák Ferenc, a kiegyezési tárgyalások motorja, többszöri unszolás ellenére sem vállalta a miniszterelnöki megbízatást. Nála a veszélyészlelési horizont sokkal magasabban helyezkedett el, mint győzelemittas kortársainál.

A következő fél évszázad történelme, beleértve a birodalom felbomlásával járó első világháborút is, sajnos őket igazolta. A történelem, általában a hazai pénztörténet pedig annál is több, nagyon hasznos tanulságokkal szolgál, ideje tényleg tanulni belőlük. Az elmúlt fél évezred tanulsága szerint a hazai fellendülés és jólét csak és kizárólag akkor volt tartósan biztosítható, amikor a pénz irányítása és az erre szolgáló intézmények nemzeti kezekben  voltak, tehát meglehetősen ritkán. A „k. u. k” időkben ide sorolható az 1878 és 1914 között eltelt alig három évtized, amikor érdemi beleszólásunk volt a közös jegybankon keresztül (gazdaságunk sokkal gyorsabban növekedett, mint az örökös tartományoké). Horthy, Bethlen és Teleki az önálló Magyar Nemzeti Bank nélkül (1924–44) aligha tudta volna a semmiből hazánkat ismét működő országgá tenni.

Legutóbbi megerősítése az önálló nemzeti elkötelezettségű pénzkezelésnek éppen a 2013-tól eltelt évek és az elért eredmények. Soha nem szabad Rothschild nagy ívű mondásáról megfeledkezni: „Nem számít, ki a király és ki a miniszterelnök, ha a pénzforgalmat én irányíthatom.” Igazán kár, hogy a pénztörténet oktatása még nem érte el a felsőoktatás ingerküszöbét. Csak remélni merem, hogy ez merő véletlen.

(A szerző közgazdász)