Boros Imre

Vélemény és vita

A Habsburg is magánpénz-birodalom volt

Az elmúlt néhány hónapban többször értekeztem birodalmakról és ellenbirodalmakról e lap hasáb­jain

Tényekkel sikerült alátámasztani, hogy az újkornak nevezett korszakban – amióta a piacra történő árutermelést kapitalizmusnak divatos nevezni – a birodalmak szervezése mindig magánpénzalapon történt, kezdve a brit világbirodalomtól egészen az amerikai dollár által dominált mai birodalmi szerveződésig.

Azt is meg tudtuk állapítani, hogy az aktuális birodalomnak ellenszegülők törekvésüket – ellenbirodalmukat – állami pénzre alapozva szervezték, akár Napóleon kísérletére, akár a Harmadik Birodalom gyakorlatára utalunk. Ezek után módfelett kíváncsi lettem, hogy a Habsburg Birodalom – amelynek mi, magyarok is évszázadokig részei voltunk – vajon milyen pénzügyi feltételek mellett működött. Limitált ismereteimet nemrég egy kitűnő szakkönyv elolvasásával sikerült kiegészítenem Katrin Unterreiner tollából, aki Habsburg-ügyek feldolgozásával foglalkozó, Bécsben élő történész, és könyve éppen az uralkodóház pénzügyeit dolgozza fel (Habsburgs verschollene Schaetze).

Ezzel a többletismerettel is felvértezve vettem magamnak a bátorságot, és már a címben jeleztem, hogy a Habsburg Birodalom is magánpénz-birodalomként működött, mint a Brit Birodalom, ahol a magánpénz (magánbankja a Bank of England ) és a „dicsőséges” forradalom után visszatérő uralkodóház között szövetség köttetett. A magánpénz vagyont, gazdagságot és pompát biztosít az uralkodóháznak, az uralkodó uralkodik, de a pénz képviselői kormányoznak, és az állam eszközeit (hadsereg, flotta) terjeszkedésükhöz, üzleti célból is mindig igénybe vehetik. Vizsgáljuk meg, hogy a brit modell miként feleltethető meg a Habsburg Birodalomnak. A szinte a jelentéktelenségből feljövő Habsburg család első találkozása a pénztőkével a Fugger család révén következett be (1276). Habsburg Rudolf az Augsburgban addig már nagyon meggazdagodott családra támaszkodott, a várost szabad várossá, a Fuggereket tetemes összegek fejében udvari szállítóvá tette.

Mindjárt a kezdeteknél volt magyar szála is a Habsburgok magánpénzalapú felemelkedésének. A cseh király (Ottokár) akadályozta a Habsburgok terjeszkedését az akkor még Ostmarktnak nevezett tartományban, és a magyar királytól is jelentős területeket csatolt el (Felső-Magyarország egyes részei, Győr, Sopron) Rudolf és IV. (Kun) László királyunk a cseheket tönkreverte, és Ottokár is a csatatéren maradt. A Habsburg–Fugger-tandem azonban akkor járatta együttműködését csúcsra, amikor 1519-ben Károlyt a német-római császári címhez segítette. V. Károlynak nagyon kellett igyekeznie, hogy elnyerje a választófejedelmek kegyét.

A római pápa is legádázabb ellenfelét, a francia I. Ferenc királyt támogatta. Volt az a pénz, nevezetesen 850 ezer dukát (mintegy három tonna arany), amit egy szindikátus adott össze, amiben a Fuggerek ügydöntő kétharmad résszel voltak képviselve (minden magasztos elvnél már akkor is nyomósabb érv volt egy csinos megvesztegetési összeg). V. Károly birodalmában soha nem nyugodott le a nap, amikor azt két részre osztotta fia és öccse, Ferdinánd között (Ferdinánd kapta az osztrák részt).

Itt ismételten megjelent a magyar szál. A magyar király (Jagelló II. Lajos) és Ferdinánd sógorságba keveredett, mert Ferdinándnak Jagelló lány lett a felesége, Lajos viszont Habsburg Máriát vette nőül (Ferdinánd és V. Károly húgát). A fejedelmi jog szerint gyermektelenség esetére a főhatalom a sógorra szállt át (ezzel formáltak jogalapot a Habsburgok Mohács után a magyar koronára). Mi sem természetesebb, a Fuggerek nálunk is sátrat vertek, és megtalálták a kor renegát hazaárulóit a Thurzó családban, amely a magyar nemesfémbányák ügyeit intézte, a kincstár élén a Habsburg Mária által Spanyolországból importált kincstartóval „Szerencsés Imrével”, valamint Szalkai László érsekkel, aki a mi Imrénket gyorsan részesítette a nagyon is megkövetelt keresztségben.

A Thurzók a Fuggerekkel is házassági kapcsolatra léptek (az egyik Thurzó Fugger lányt vett el). Csodaszámba ment volna Mohácsnál győzni üres államkasszával, a csatáról lekéső erdélyi vajdával (Szapolyai János erdélyi vajda lett a későbbi ellenkirály) és a konkurens francia király által modern haditechnikával megerősített és a nagy hódító (I. Szulejmán) által vezetett, többszörös túlerőben lévő török sereg ellen. Felső-Magyarország és az ottani nemesfémbányák a Habsburgokhoz (és persze a Fuggerekhez) kerültek az ország három részre szakadása után.

A Habsburgok nagyon áttekinthető üzleti modellt alkalmaztak a pénzemberekkel. A Fuggerek készpénzt adtak, és cserébe hatalmas, jövedelmező koncessziókat kaptak. Ez történt a törökök kiűzése után is. A visszafoglalt területek nem a régi magyar családokhoz, hanem az újdonsült hadiszállítókból arisztokratává emelkedettekhez jutottak (érdemes áttekinteni az 1526 előtti és a Mária Terézia korabeli magyar arisztokrata névsort, utóbbiban számos német és olasz hangzású névvel). A Habsburgok a gazdag főurak vagyonának megdézsmálásától sem idegenkedtek. Ez történt Csehországban a fehérhegyi csata (1620) után és nálunk a Wesselényi-összeesküvést követően (1670) is. A Fuggerek a reformáció után legyengültek a búcsúcédulák dicstelen forgalmazásában játszott szerepük miatt.

Erre is válaszként Luther új egyházat alapított, mert az egekig ért a felháborodás. Magyarország meghódítása aranybányát jelentett a Habsburgok számára, dőltek az adók, jöttek az újoncok a hadseregbe, a Habsburg-ház maga is nagyon meggazdagodott, s hatalmas vagyoni értékekkel és készpénzzel bíró családi alapítványt is tett. Mária Terézia learatta a törökök felett (lengyel segítséggel) aratott győzelem termését, míg fia, II. József már Magyarország maradék szabadságának felszámolására és a birodalomba való totális beolvasztásra törekedett.

A rövid idilli állapot után a Habsburgok ismét a magánpénz „segítségére” szorultak. Napóleon „ellenbirodalma” ugyanis tönkreverte a Habsburg Birodalmat. Mi sem maradtunk ki a nem várt „áldásból” (győri csatavesztés). Ezúttal nem utolsósorban a napóleoni háborúk alatt kibocsátott angol államadósság-bizniszen nagyon meggazdagodott Rotschildok jelentették a megoldást. A család már több euró­pai államban hozott addigra létre banküzletet, amit hálózatként működtetett.

A Habsburgok heveny sebességgel honosították és bárósították őket. Ők sem restelkedtek, bankokat alapítottak (Creditanstalt), és 1816-ban megalapították az Osztrák Nemzeti Bankot, természetesen szintén magánbankként, és a tetemes államadósságnak is kezelői lettek (az Österreichische Nationalbank legutolsó privát kézben lévő részvényeit a közelmúltban vezették ki a könyvekből). Hazánkban hosszú ideig tilalmas volt a bankalapítás, csak 1841-ben jöhetett létre a Pesti Kereskedelmi Bank, amely gróf Széchenyi Istvánt is a részvényesei között tudhatta.

Ő nagyon sokáig a gondosan előkészített reformok és nem a forradalom híve volt. Magyarország osztrák (gyakorlatilag Rothschild) bankterep volt és maradt az 1867-es kiegyezés után is. A magyar partner csak 1878-ban lett társtulajdonos a közös központi bankban (Osztrák–Magyar Bank), de a Rothschildok szinte a kiegyezési okmányok aláírásának pillanatában újabb kereskedelmi bankot alapítottak Általános Magyar Hitelbank néven és az általuk birtokolt Creditanstalt tulajdonlásával. Röpke egy évtized után ez a bank képviselte a hazai banktőke több mint felét, ez lett az állam számlavezetője és hiteleinek ügyintézője. Az 1848–49-es szabadságharc „vívmányai” közül a katonai vereséget követően csak a termőföld szabad forgalmazása maradt meg, és ez jól jött a hitelezési üzletnek, de nem annyira a heveny sebességgel fejlesztési hiteleket felhalmozó birtokosoknak.

Az 1873-ban kiprovokált hatalmas tőzsdei gabonaáresés sok birtokost vitt csődbe, és tömegesen tette a jelzálogok kapcsán a birokokat megszerezhetővé, amivel rendkívül megritkult és kicserélődött a történelmi középosztály. Talán ez is egyik magyarázata annak, hogy Deák Ferenc, a kiegyezési tárgyalások motorja, többszöri unszolás ellenére sem vállalta a miniszterelnöki megbízatást. Nála a veszélyészlelési horizont sokkal magasabban helyezkedett el, mint győzelemittas kortársainál.

A következő fél évszázad történelme, beleértve a birodalom felbomlásával járó első világháborút is, sajnos őket igazolta. A történelem, általában a hazai pénztörténet pedig annál is több, nagyon hasznos tanulságokkal szolgál, ideje tényleg tanulni belőlük. Az elmúlt fél évezred tanulsága szerint a hazai fellendülés és jólét csak és kizárólag akkor volt tartósan biztosítható, amikor a pénz irányítása és az erre szolgáló intézmények nemzeti kezekben voltak, tehát meglehetősen ritkán. A „k. u. k” időkben ide sorolható az 1878 és 1914 között eltelt alig három évtized, amikor érdemi beleszólásunk volt a közös jegybankon keresztül (gazdaságunk sokkal gyorsabban növekedett, mint az örökös tartományoké). Horthy, Bethlen és Teleki az önálló Magyar Nemzeti Bank nélkül (1924–44) aligha tudta volna a semmiből hazánkat ismét működő országgá tenni.

Legutóbbi megerősítése az önálló nemzeti elkötelezettségű pénzkezelésnek éppen a 2013-tól eltelt évek és az elért eredmények. Soha nem szabad Rothschild nagy ívű mondásáról megfeledkezni: „Nem számít, ki a király és ki a miniszterelnök, ha a pénzforgalmat én irányíthatom.” Igazán kár, hogy a pénztörténet oktatása még nem érte el a felsőoktatás ingerküszöbét. Csak remélni merem, hogy ez merő véletlen.

(A szerző közgazdász)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Pára és köd

ĀFricska. Vágó István új oldaláról mutatkozott meg, ezúttal nyelvészkedésbe fogott!

Dippold Pál

Dippold Pál

Gyurcsány szókincstára

ĀAz egyesült ellenzék, azaz a moslékkoalíció vezére, a bukott miniszterelnök Gyurcsány most éppen fogalmazóművésznek képzeli magát