Búcsú a fegyverektől

Én legalábbis sokkal fontosabbnak érzem ezt az évfordulót, mint egykor az ezredváltást, sőt mint az összes eddigi új esztendőt, amit megéltem. Valahogyan most a szemünk láttára fordul a világ, vagy legalábbis rángatják erre is, arra is, s ez a ráncigálás talán soha még olyan szoros összefüggésben nem volt a személyes életünkkel, mint most. És nem is csak az életünk alakulásával, a jövőnkkel, sorsunkkal, de szó szerint a földi létünkkel avagy elmúlásunkkal. Megdöbbentő fejlemény ez, felfoghatatlan is, mert hisz nincsen háború, de mintha mégis minden fegyverré változott volna, mintha minden mondatban, mozdulatban, gesztusban, felfedezésben, örömben és bánatban fegyverek bújnának meg. A „jók” és a „rosszak” rángatnak? A „fehérek” és a „feketék”? Legalábbis tele lett a világ militáns csoportokkal, amelyek mindenből fegyvert kovácsolnak, küzdenek, harcolnak. Gyakran a tegnapi céljaik ellenkezőjéért is. Vétek és erény összezavarása folyik a szemünk láttára, s nem kíméli barátainkat sem. Erre nem voltam felkészülve, és minden porcikám tiltakozik ellene.

Fegyver lett a szabadságjogokból, de korántsem a szabadságért, hanem éppen az ellenkezőjéért vetik be mindenhol, úton-útfélen. A szabadságjogok nevében meggyalázzák mások hitét, megbélyegzik mások gondolatait, cenzúrázzák a sajtót és a közösségi médiát, de olyan körmönfontan és szemérmetlenül, amire még Révai elvtárs is csettintene. Fegyver lett a gyülekezési jogból, a szólásszabadságból, amelyekkel egymás ellen hergelik az embereket. Az én jogom erősebb, mint a te jogod! – kiabálják teli torokból lángoló utcákon. Joglicitálás folyik, s már csak egy lépésre vagyunk attól, hogy a szabadságjogok nevében elpusztítsák magát a szabadságot a dialektika nagyobb dicsőségére. Ezt már ismerjük, láttuk, átéltük. Azaz van, aki nem. Neki megtanítanunk kell. Mert mi értjük, hogy a társadalmi méretű önpusztítás – egyben gyilkosság és pusztítás is. Hiszünk az evolúcióban, a fejlődésben a szabadságot szabályozó és biztosító jog harmóniá­jában. A két funkció csak együtt hatékony és értelmes. S hallom a hamis sóhajokat a fal mögül: bárcsak megszűnne a szabadság!

Az euroatlanti világban fegyver lett az emberek bőrszíne, származása, neme, „társadalmi neme”. A mindenfajta diszkrimináció elleni jogos küzdelem a harcos törzsek primitívségében új értelmezést nyert. Az egyik legnépszerűbb fegyverfajta a kvóta, az emberi ész és szellem elleni valóságos diszkrimináció. Volt ennek értelmes előzménye, mértéke, és a segítségnek van létjogosultsága ma is, de a politikai jellegű kvótaharc mára színtiszta rasszizmussá vált, retrográd, reakciós anticipációk tükörképévé. A bőrszín, a nem, a származás értelmében felállított kimondott és kimondatlan szabályok és elvárások (néhol törvények) nem előre visznek, sokkal inkább visszavetnek. Fegyver ez is, pedig mennyi a valós sérelem! S mennyi valódi segítség, mennyi valódi egyenjogúság kellene! Helyette maradnak a kicsinyes törzsi alkuk. Kár ezért, mert sok jó szándékú ember észre sem veszi, hogy csak egy nyílhegy, semmi más. És sóhajtozik napestig: bárcsak ezek a zárt „arányok” érvényesülnének, s nem a képességek, alkalmasságok, elhivatottságok.

Fegyver lett maga az ember. Pontosabban az embertömeg. A folyamatosan, évszázadokon át (és ma is) kirabolt, lerombolt, megalázott területek legújabb „ásványkincse”, amely áramlik Európába és az Egyesült Államokba. Az embertömeg fegyver. Irgalmasság és haszon egyben! Micsoda jótétemény. Hisz emberbarátság diktálja a befogadást, és persze haszon is, mert kell a munkaerő vagy micsoda. Szavazat? Fogyasztó? Fegyver ez bizony, s nem emberbarátság. S milyen kiszolgáltatott ez az ember! Elszakadva közegétől, sokszor népétől, családjától, vallásától. Ez a legveszélyesebb fegyver. Mert irányíthatatlanná és agresszívvá válik. Egy ketyegő bomba. Belegondolni is képtelenség, hova vezet mindez. Tisztán rasszista hozzáállás, hogy a bevándorlók milliói majd – hogyan is mondják – asszimilálódnak? Nem is: integrálódnak! Szó sincs róla. Majd akkor jön el ennek a bombának a robbanása, amikor el kell dönteni, ki integrálódjon kihez? Bizony ettől nem színesebb, sokszínűbb lesz a világ, épp ellenkezőleg.

Fegyver a vallásellenesség. Kaszabolnak, hadonásznak szánalmas harcos ateista törzsek, tele „elhivatottsággal” s gyűlölettel a kereszténységgel szemben. Hittel saját mindenhatóságukban s már ezerszer lejátszott gyűlöletekkel legfőképpen a katolikus egyház ellen. E fegyver gyújt fel és rombol le templomokat, s támad szenteket, tesz fel olyan primitív kérdéseket, hogy itt Jézus, ott Buddha, amott meg Mohamed, s akkor hogyan „egy az isten”? Kicsorbul ez a fegyver könnyen, de akkor jönnek a hitetlen hívők (hátha mégis), akiknek nem kell templomba járniuk, ők maguk tapasztalták meg az Istent – találkoztak vele –, személyes kapcsolatban állnak, nincs szükség közvetítőre. Vagyis az egyházra, a kereszténységre, imára. És Mindszenty alternatíváiról beszélnek, Szent II. János Pálra támadnak, szájára veszik a Poverellót, Francescót, Szent Ferencet és mindenkit, aki imádkozni mer. Az üres templom a jó templom. Veszélyes fegyver ez is, az önteltség, a gőg, s pont olyan hamis, mint a már említettek. „Bárcsak ketten lehetnénk. Én és az isten! – mondják. Halhatatlan úgyis csak Én vagyok. Olvastam valahol, hogy isten meg is halt.”

Fegyverek vesznek körül minket mindenfelől. Fegyver lett a környezetünk, mert fegyverként használják a környezetpusztítást és a környezetvédelmet is. Egyáltalán nem érdekli a harcos törzseket, mi lesz a bolygónkkal. Fegyver a művészet, s milyen kiábrándító, hogy tömegével vannak lőporszemcsényi „művészek”, akik „harcosságukból” élnek. Fegyver a tudomány, fegyver a hír. Főleg az álhír. Ripacsok és celebek természettudományos vagy éppen jogi kérdésekben hakniznak. Fegyver a sport, de kifacsarva: bárcsak vesztenénk! Fegyver a karácsonyfa, fegyver a mesekönyv. És fegyver a baj, a szerencsétlenség, a betegség, fegyver a kór, a járvány, igen, fegyver a vírus. Fegyver a vakcina. Eb ura fakó, nem oltakozik a haladó! Hiszen halhatatlan! Addig biztosan, amíg meg nem hal.

Nagyot fordulhat ebben az esztendőben a világ. A világ még csak hagyján, de a világgal az ország is. Ez a mi országunk, meg a mi nemzetünk, széttagolt összességében is. Ez a vírus is egy átkozott fegyver. Kiütjük-e az ismeretlen ellenség kezéből idén? Nem tudom. Ez a vírus a legnagyobb internacionalista vagy ahogy mostanában mondják, globalista. Honnan jött, miért jött, sokan találgatják. Istentől, embertől, természettől? Van ennél fontosabb kérdés: képes lesz-e az ember felülkerekedni ezen a csapáson? S most jött el a kérdés, ami miatt mindezeket írtam. A vakcina is globalista, de megmentheti a nemzeteket is. Az embereket. Talán még engem is. Hacsak nem áll elő az a helyzet, hogy a forradalmi törzsek és eltévelyedett követőik hivatkozva szabadságjogokra, eszeveszett kvótákra, élet- és istenellenes lázadásokra – száz évig is megtévesztő „természettudományos” érvekre: ellenállnak. Szerencse, hogy a szkepticizmusok mindig csak addig tartanak, míg más szenvedi meg, s rögtön elmúlnak, ha a szkeptikus maga is találkozik a bajjal. De hát ezt a szkepticizmust is hányszor eljátszotta már az emberiség, a műtét előtti kézfertőtlenítéstől a tömeges gyermekhalandóságot kiküszöbölő oltásokig.

Búcsú a fegyverektől. Legalább ezektől, ha elbúcsúzhatnánk. Milyen egyszerű lenne! Sikerülhet? Nincs illúzióm. Pedig milyen egyszerű lenne! („Az egyszerűség a legveszedelmesebb affektáció” – írta Szerb Antal Hemingway regényéről.) De most nem is egy regényről van szó, hanem a kezdődő új esztendőről. Én bizony elbúcsúznék – egyszerűen és határozottan – a tavalyi fegyverek zajától, ricsajától, villámaitól. Csak az a gond, hogy tudom jól, a baj sohasem akar elmúlni, s ha tovaszáll is, mi, emberek mindig csinálunk magunk-nak újat.

(A szerző történész)