A koncert

Jó néhány éve volt, még az internet berobbanása előtt, hogy interjút készítettem Bécsben az újévi koncert igazgatójával, az 1939 óta (de január elsején csak 1941-től) tartandó Strauss-hangversenyekről, amelyeket ma már ötvenmillió néző követ a televízió képernyőjén. A beszélgetés végén udvariasan megkérdeztem: volna-e lehetőség arra, hogy személyesen is megtekinthessem az ünnepi előadást. Természetesen nem tiszteletjegyre gondoltam – jegyeztem meg –, becsülettel megfizetném az árát. Az igazgató udvariasan közölte, hogy sajnos erre nincsen lehetőség, a bécsiek sorba állnak a jegyekért, és sokszor öt-hat évet is várnak arra, hogy január elsején a Musikverein Aranytermébe bejuthassanak. Ebben maradtunk. Az interjú valamikor 1999 nyarán megjelent a napilapunkban, amit postafordultával elküldtem az igazgatónak.

Itt jegyzem meg, hogy az előző évi karácsonyt barátaimnál, Los Angelesben töltöttem, akik mindenféle jóban részesítettek, egyebek mellett elvittek egy újévi Strauss-koncertre is, amelyet a Los Angeles-i Filharmonikusok adtak elő. A hangverseny utáni vacsorán vendéglátóim elmondták, életük nagy álma, hogy egyszer a helyszínen is meghallgathassák a bécsi újévi koncertet. De hát jegyet szerezni lehetetlenség… Eszembe jutott azonban, hogy egyszer egy társaságban feltették nekem a kérdést: „Hiszel-e abban, hogy amit leírsz, azzal megváltod a világot?” „Nem váltom meg! – adtam a választ. – A világ nem hagyja magát megváltani, legalábbis cikkekkel.” „Mondjunk le akkor az írásról, és keressünk más foglalkozást?” – kaptam a következő kérdést. „Nem szabad a tollról lemondani, de újra és újra próbálkozni kell.” Erre gondoltam, amikor szeptember elején faxot fogalmaztam az igazgatónak és megírtam, hogy a Strauss család zenéje mit jelent nekem, és miért szeretném az Aranyteremben meghallgatni a hangversenyt. A „levél” vallomás volt, gyónás, őszinte feltárulkozás, olyasféle, amihez hasonlót csak egy nőnek küld az ember. Ugyanakkor tisztában voltam azzal is, hogy a megfelelő szavak a megfelelő pillanatban mit jelenthetnek. Hittem, hiszem, hogy a szó harcolhat és utat jelölhet. Hogy a szavak a röntgensugárhoz hasonlítanak, s ha jól használjuk őket, bármin keresztülhatolnak. És ismertem Márai Sándor mondását: „Az ember nem tud mindent szavakkal kifejezni, de mindent tud a szívével.” Ezt próbáltam érzékeltetni. Egy szó, mint száz: tíz nappal később megérkezett a válasz. Fizessem be a két jegy árát a megjelölt bécsi bankban, és az előadás délelőttjén a pénztárban átvehetem a jegyeket. Az írás csodát tett! Los Angeles-i barátaim decemberben megérkeztek Budapestre, ahonnan én vittem őket szakadó hóesésben Nagycenkre, majd onnan Bécsbe. Amikor 2000. január 1-jén átadtam a jegyeket, a gesztus lázában összeszorult a szívem, mert akkor fogtam fel végérvényesen, hogy nem én lépek majd be az Aranyterembe, hanem a barátaim. De örültem, hogy boldognak láttam őket. Amikor később Los Angelesben elmesélték, hogy a bécsi újévi koncertet az olasz Riccardo Muti vezényletével (ő dirigált 1993-ban, 1997-ben, 2004-ben, 2018-ban és immáron idén, 2021-ben is) a Musikvereinben hallgathatták meg, a hitetlenkedés után az első kérdés mindjárt az volt: hogyan sikerült jegyet szerezniük? Mi maradt számomra? A legszerényebb haszon, az élet ócska hamispénze, amellyel oly gavallérosan fizet: a tanulság megerősítése, hogy álmainkat és vágyainkat soha nem szabad feladnunk, még akkor sem, ha reménytelen a helyzet.

(A szerző újságíró)