Szivárványrendőrség

Mindarról, ami nem tartozik bele a balliberális napirendbe, nem nagyon lehet sem hírt adni, sem véleményt nyilvánítani. Nemcsak a keresztyén megváltás, hanem a világmegváltó hitek és törekvések is a bűnös és a tiltott kategóriába kerülnek a világmegváltoztató szellemi erőszaktétel torz tükrében.

Az 1960-as és 70-es években alakult ki az elképzelés, miszerint a média (értve alatta elsősorban a hírmédiát) nem feltétlenül azt szabja meg, hogy mit kell gondolnunk, inkább azt, hogy miről gondolkodjunk. Még a kétezres évek elején is tartotta magát a médiakutatói álláspont, hogy a napirend befolyásolja ugyan a közvéleményt, az ott szereplő témák értelmezésére azonban már nincsen nagy hatással. Még reménykedtünk abban, hogy a médiafogyasztók nagy része képes az önálló gondolkodásra, pedig már a szintén a 70-es években elterjedő Gerbner-féle kultivációs elmélet arra is rámutatott, hogy a média hosszabb távon homogenizálja a heterogén véleményeket.

Figyelem: nem szintetizálásról, a vélemények párbeszéde utáni közös álláspont kialakításáról van szó, hanem homogenizálásról, más szóval egyhangúsításról – amit még Rákosi hirdetett meg az 1948. márciusi programjában, minden oldalról halálra öklözve a centenáriumi 12 pont első követelését, s aminek hatását az egykori szovjet blokk korosabbjai maguk is átélhették, így nem nagyon kérnek belőle ismét egy újabb adagot! Jól tudjuk, hogy az elhallgatás és elhallgattatás, a fenyegetés és zsarolás legalább olyan vétek, mint a bűnök annullálása vagy relativizálása, a bűnbakképzés pedig arról tanúskodik, hogy az ember nem képes szembenézni a saját hibáival, azokat leginkább másokra kívánja áthárítani.

A torony mint a könyvtár, a könyvtár pedig mint a világ rendjének metaforája sok-sok irodalmi és történelmi példát emel magasba. Noha kéziratos újságleveleit már Mátyás is fölhasználta saját propagandacéljaira, az intézményesített hírnapirend és véleménydiktatúra markáns példáit először a Lajtától nyugatra leljük föl. Az 1631-ben indult La Gazette de France című lapot Richelieu bíboros azonnal a kancellária szócsövévé tette, egyúttal megtiltotta más hírorgánumok megjelenését, és ez a helyzet a francia forradalomig fennállt. (Egyébként a többi közt ennek köszönhető a folyóiratok megszületése.)

Idézzünk egy minket is érintő példát! A „szellem minden szabadabb megnyilatkozásától betegesen irtózó” és leginkább a nyomtatott betűt gyűlölő I. Ferenc 1801-ben létrehozta biztonsági csúcsszervezetét, a sajtórendőrséget. 1806-os pátense szerint a könyvkereskedések működéséhez uralkodói jóváhagyás kellett; 1810-től teljes szigorral kezelte a költői, a szórakoztató és az egyre népszerűbb kalendáriumirodalmat, 1820-ban az összes külföldi politikai és tudományos lapot kitiltotta az országból. Kétszáz év után nem lehet helytálló párhuzamot vonni a mai viszonyokkal, ám van egy sejtésünk, hogy az egykori nyugati blokk hír- és véleménykezelési gyakorlatát vagy a közösségi platformok cenzúratörekvését lassan már a kínaiak is megirigyelhetnék.

Úgy tudom, az alapjogok között az első helyen áll az emberi élet és méltóság tiszteletben tartása. Vajon miért nem tartozik ugyanabba a kategóriába a rasszizmus és az abortusz, mert a magzati élet jogát sem írhatja felül a szintén alapjognak tekinthető szabadság!? A véleménynyilvánítás szabadsága kommunikációs alapjog, amelynek vannak határai, hiszen nem sérthetjük ezzel mások életét és méltóságát, de ilyen az információs szabadság is, mely kiterjed az informáltsághoz való jogra is. Tehát a hírek elhallgatása vagy meghamisítása jogsértő, így a jogállamiságot számon kérő EU vezető tagállamainak nagy része nem jogállam.

A toronyból még hosszabbnak látszik a nyugati bűnök sora, ide értve a vallásszabadsággal és a nemzeti kisebbségekkel szemben elkövetetteket is, de én most a Szivárványrendőrségtől tartok. Az LMBTQ- (stb.) jogokkal semmi bajom nincsen: általános és uniós jog a kisebbségek jogainak tiszteletben tartása. Bár nem nagyon értem, hogy a szexuális identitást vajon mi emeli a nemzeti kisebbség fölé, mint ahogy azt sem, hogy a gyermek egészséges (értsd: normák szerinti) fejlődéséhez való joga miért van alárendelve az ideológiai szabadságnak (értsd: a szexuális kisebbség jogainak). Erőteljes törekvéseket látunk arra, hogy a (röviden) „melegjogok”, majd pedig a vele társuló (röviden) „feketejogok” felülírják az összes többit.

Én mindegyiket elismerem – bár kicsit furcsának találnám, ha a szivárvány színei közt a fekete is hivatalos lenne, ezért hamarosan kemény ütközeteket várok nemcsak az iszlám- és a melegjogok, hanem az LMBTQ és a BLM között –, és mindaddig tiszteletben tartom azokat, amíg nem akarják maguk alá gyötörni az én emberi élethez, méltóságomhoz, lelkiismereti és véleménynyilvánítási szabadságomhoz való jogomat.

Ha mégis, akkor maradok a toronyban – legalábbis addig, amíg le nem döntik.

(A szerző irodalomtörténész)