Négy nap az év

A Nap fenn az égen idén is zenélt, a csillagok is mind harangoztak, a megrémült emberek gyertyát is gyújtottak, s miként az ostrom alatt az utolsó pillanatig, az Elektromos Művek is szolgáltatja az áramot. Ebben az évben mintha visszafelé folytak volna a folyók, s csak félig dermedtek meg a mozdulatok, s csak pillanatokra hallgattak el a hangok, az állathangok, emberhangok, a zajok, ricsajok. Talált-e szív szívre, vagy csak éppen sajgón belenyilallt a fájdalom enyémbe és a tiédbe?

Összerezzenünk, de már mennénk: ki vissza, ki tovább. S talán észre sem vesszük, hogy kiraboltak, de csak félig, ahogy a téli este dől a fehér hóra. Észre sem vesszük, hogy egy világ omlik a tóra, s ahogy szokott lenni, egy másik közben pusztulással, széttépett könyvekkel, ragacsos szónoklatokkal születik. Sokunkat maga alá temet a réginek a dőlte, de sokakat átölel majd egy láthatatlan, finom kar, talán irgalom is jut, vagy egy fátyol, mely eltakar. Sorsa elől csak a balga fut, tényleg szebb dolog akkor már megállni szúrós tekintettel, szembenézni, hittel fogadni az ítéletet. Mert bizony nem örök emberi igazság, hogy mindig más hal meg. Még négy napig botorkálunk a félhomályban. Aztán véget ér az esztendő. Éppen ez a rémálmos, zilált esztendő. Amelyben ördögi lény táncolt az oltáron, s belekarmolt az égbe, belemart a testünkbe, a tengerbe mérget öntött, erdőket, városokat kacagva felgyújtott, s nevetett azon, milyen szánalmas az emberiség. Hisz arra sem volt képes, hogy meglássa őt, pedig nem rejtőzködött! Csak hadonászott, kapkodott az emberiség. Érezni, fájni, látni, cselekedni és meghalni nem tudott. Ilyesmit csak az ember tud. Az összeomló régi világgal nem pusztul el az emberiség, csak emberek mennek el végleg, s jönnek újak reménységnek. A törvények, szokások, tabuk, furcsa, susogó új ébredések irányíthatják az emberiséget, de szerencsére nem az embert. Hasztalan volt eddig is minden kísérlet, hasztalan lesz ezután is. Az ember – ha némelyike bele is szokik a szolgaságba, talpnyaló nyájasságba – kötve van a szabadsághoz, az meg a hithez, hit az Örömhírhez, öröm az öleléshez, ölelés a gyermekhez, gyermek a családhoz, család a hazához. Haza a lélegzethez, lélegzet a patak friss vizéhez, a friss víz a metsző szélhez, amelyben fejüket felvágják a lovaink.

Még négy napig botorkálunk a szürke, ködös tájon. Rettenetes, hosszú négy nap. Hiába, az ember könnyen felejtené a rémületet s bízik szakadatlanul. Bízik az Istenben, magában – ilyen mostani vész esetén az orvostudományban –, s az új évben, hogy az majd más lesz, ennél csak jobb lehet, hogy megjön a gyógyír, s az ég kékjében, fakó fehérben megfürösztheti arcát. Minden eddigi nemzedék hallotta késő estétől virradatig a kishitűségbe herdált dalokat, látta a dúlt arcokat, eszelős tekinteteket, a tagadó mételyt. Vagy a kivagyiság ürességét. A lelketlenséget álcázó ricsaját. Ezt halljuk most is. Tagadni mindent – már a tudományt is–, s ficánkolva parlamentben, városházán pofozni az Istent, s hetvenkedni: „a halállal ketten régen vagyunk már pertucimborák.” Nem nemzedéki kérdés ez. Ezt az egyet jó volt látni ebben az évben. Az ostobaság, aljasság, cinikusság nem nemzedéki kérdés. Inkább több a babonás butaság – öltözzék bár ultramodern köntösbe, szítsák bár a lázadás tüzét díszsírhelyre ácsingózó régi s még ma is növekvő művészi és tudományos ambíciók – szó sincs a nemzedékek harcáról. Elhülyülhet ifjú és vén, de penge igazságában egymáshoz ér minden generáció java.

Még négy nap virrasztás. Még karácsony van bennünk. Még talpon vagyunk. Még nem villantak ránk letaglózó súlyok. Még tartanak tőlünk. Kialudtak a fények, de nincs még sötét, csak félszegen vakult meg a világ. Még talán össze sem omlott. Mi még itt ülünk nesztelen a templom padjában, de napnyugatra már bontják, gyújtják a katedrálist. Surran a pénz, surran a sok csel, csalás, hitszegés, hazugság, tévedés, rászedés, méregkeverés. Villon fut ott – szemében a pusztulás nyugalma-, de akik üldözik, kik azok? A világ újjáalakul, s a legfontosabb, hogy ebben az újjáalakulásban sikeresek legyünk. Ne csak megmeneküljünk. Villon elszállt egy hópelyhen, tanúja és elszenvedője egy világ átalakulásának A költő 1456 karácsonyakor is éppen betöréssel foglalatoskodott, s nagyon sokat hazudhatott. Tette ezt verseiben csípős bájjal és hatással. Villon 1463-ban „eltűnt”. Ez Magyarországon Mátyás király kora. A király a török ellen harcol, s III. Frigyes német–római császárral alkudozik. Bízik magában, visszaszerzi a korábban elzálogosított Sopront és a Szent Koronát! (Nagyon sok pénzért.) De Frigyes „fiává fogadja”, s kiköti, ha Mátyásnak nem lesz örököse, ő vagy a fia örökli a magyar trónt. Egy emberöltő és itt is van Mohács.

Még négy nap az év. Villon már csak egy álom, de mégis belevájja karmait a kék égbe ma is. Hiába, megszökik. De a nevét kiáltják majd, ha a sámlit kihúzzák a talpam alól. S én függök majd ott, s érzem ama testrészem súlyát. „Mert befogad s kitaszít a világ.” S ennél megnyugtatóbb és felkavaróbb igazságot ilyen kevés betűvel megfogalmazni azóta is lehetetlen. S mit kezdjek azokkal, akikért rajongtam. Az összes művészi zsenialitásukkal és politikai tévelygésükkel. A nyíltan is kommunistákról már akkor, tizenévesen éreztem a vállalhatatlan vonzást a tehetség és a romlottság között. Az előbbi mellett döntöttem. De nem égészen. Mert messze volt a romlottság és közel a tehetség. S végül erről van szó minden hasonló esetben. (Mennyi magyar is!) Nagyon sokan voltak, vannak. De bizony leginkább a pénz pókcsapdája tette nevetségessé a rajongást. Kevesen tudták ebből kitépni magukat. A tehetség és a romlottság tánca, amely teljesen irracionális, de ebben az irracionalitásban olyan valóságos emberi vágyak jelennek meg, mint a lázadás, a szabadság,
a szerelem.

Négy nap már nem lesz elég. Nem akarok félni, de valamitől mégis félek. Fenyegetéstől, pestistől, ketrectől. Báltól, ahol keringőt táncol a herceg és a lány. S én nem hallom a hangszereket, nem mozdul a lábam. Nincs kit felkérnem, utolsó táncom rég eltáncoltam már. Nincs is már fontos dolgom. Maga alá temet az összeroskadó világ. Talán, ha még Péter Károllyal felülhetnék egy nagy bendőjű gőzmozdonyra a masiniszta mellé, adogatni a fát. Máriával egy gyönyörű nagy táncversenyre mennék, Erzsébettel még egyszer felkapaszkodnék kedves tornyaimba, ahonnan fekete madarak szállnának fel riadtan. Igen, talán még ennyi dolgom van. Lenne több is, de úgy van ez, hogy sehogyan sem lehet elmondani. Nem lehet elmondani, hogy az én világom roskadozik, omlik, porlik. Kihűl a szív. Nem lehet elmondani azt sem, hogy nem baj ez, csak mindent, amit lehet és érdemes vigyen valaki tovább. S az új, ami felépül jobb és igazabb legyen, s közelebb legyen mindahhoz, amire az ember vágyik. Tudáshoz is, áldáshoz is, szeretethez is.

Négy nap még ebből az évből. Minderre már nem lesz elég. Egy nap elég lesz szembenézni a félelemmel, s érezni, hogy erősebb vagyok nála. Még egy, hogy édesanyámra és apámra emlékezzek – sírjak és büszke legyek –, mert minden, mi bennem merészség, harag, belőlük s az ő szép szüleikből fakad. A második nap hosszú lesz, tükörbe kell néznem, ki is vagyok valójában? Mit tudok a világról, kiért rajongtam, a csendben kinek a hangját hallottam, a kertben kinek ültettem virágot. A harmadik napon a suhogó erdőn át vezet az utam, homályba vesző mély, hosszú úton. Kivezet a szemed fénye, elöl menj! S a negyedik napon felragyog az égen egy megragyogó üzenet. Az összes elveszett vándorok nevében íratott intelem: az oktalan és értelmetlen viták elől térj ki, de igazadért fizetség híján is, minden fájás és félsz ellenére is állj ki. S várd szelíden a Messiást.

(A szerző történész)