A csillag érkezése

Aki már átélt igazi háborús éjjelt (én igen, igaz, hála Istennek nem Magyarországon), az tudhatja: a költői meg- és ráérzéseknél kevés csodálatosabb dolog van a világon – ezek az embertársaink olyasmiket látnak, sejdítenek, éreznek meg, amikről köznapi halandónak csak riasztóan felszínes és korlátolt fogalmai vannak – már ha vannak egyáltalán. A szilágysági poéta, akinek szintúgy különleges, az ősmagyar táltosokra jellemző képessége volt fajtánk kollektív tudattalanjának megjelenítésére, a valószínűleg életműve abszolút csúcsát jelentő vallásos (no meg – mondjuk így – „személyiség-”) lírájában időnként már-már pofonegyszerűen kongeniális kijelentésekig jutott. „Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten.”

Pontosan erről van szó most is. Amikor nyolcszáz év után abban a páratlan, tényleg isteni adományban lehet részünk, hogy – éppen egy ilyen év végén! – megérkezik „a” csillag. Az a bizonyos. A betlehemi. Amit a napkeleti bölcsek, vagyis a három királyok követtek – akiket a legnagyobb, a költők költője szintúgy látott és megénekelt: „Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk! / Három király mi vagyunk. / Lángos csillag állt felettünk…”

A csillag érkezése, ne ámítsuk magunkat, az Úr érkezése. Szépen, korszerűen és tudományosan persze el lehet mondani, hogy december 21-én, a téli napforduló éjszakáján a Jupiter és a Szaturnusz olyan közel került egymáshoz, hogy együttállásuk miatt minden más égitestnél fényesebben ragyogva egyetlen – betlehemi – csillagként tündököltek a magyar égbolton (is). Ez a csillag felettünk így legutóbb 1623-ban volt látható, legközelebb pedig meglepően hamar, alig hatvan év múlva, 2080-ban jelenik meg ismét. (Akkor sem akármikor: nemzeti ünnepünkön, március 15-én – a nem egészen dilettáns NASA jelentése szerint.)

Szóval tényleg ne ámítsuk tovább magunkat. NASA ide, búsmagyar lelkünk oda: véletlenek még a világegyetemben sincsenek.

A magyar költők – no meg kétezer év tapasztalata – megtanít arra: egy közönséges magyar tollforgató persze még most sem mondhatja, hogy új Megváltó érkezik erre az agyongyötört Földre – de azt sem, hogy ugyan már, közönséges csillagászati jelenség és passz. Az igazság, mint annyiszor (szinte mindig), valahol a kettő között rejtőzködik. Kicsit alaposabb búvárkodásra várva.

Az Isten jön átölelni bennünket – egy valójában mélyebben tényleg nagyon is háborús éjjelen. Íme az egyik lehetséges kutatási eredmény. A másik, hogy ne csak Ady mondhassa: „Meghalt ifjúságom, / De őt, a fényest, nagyszerűt, / Mindörökre látom.”

Hogy új világrend van születőben, hogy a 20. század vége és a 21. század első fele a nemzeti érzés hatalmas arányú újjászületésének korszaka is, hogy ilyen arányban régen jelentek meg roppant reményteljes, éppen ezért tűzzel-vassal eltiporni akart sors­alakító közéleti emberek – Farage, Wilders, Salvini, Trump, Orbán Viktor és a többiek –, hogy szinte kézzel tapinthatóan alakul, fordul, nagy erővel változóban a világ, mindkét oldalon gigászi erőfeszítésekkel, mindez szinte már világpolitikai közhely, elemzői klisé, megszokott-bevált (ráadásul igaz) kommentátori formula.

A csillag érkezése, úgy lehet, csupán végső, látványos-vizuális jelzése mindennek. Ám mindenképpen olyan – óriási – felkiáltójel, amire nem lehet nem felfigyelni. „Lángos csillag” áll felettünk, valóban. A három királyok meg – többen jól sejtik –, alighanem már el is indultak.

(A szerző író)