Szervezeti Szabályzat

Hogyan kerültem abba a terembe, már alig tudom felidézni. Csak arra emlékszem, hogy futottam, az üldözőim csizmáinak vasalása sikítva csúszott a nedves macskakövön. Már a tarkómon éreztem a leheletüket. Aztán csend lett, egyszer csak ott ültem a teremben, a vörös terítővel letakart asztaltól jobbra, közvetlenül az ablak mellett. Az asztalon áttetsző üvegkancsóban víz, lefordítva néhány pohár egy alumíniumtálcán. A falon gondosan retusált fotókon Sztálin, Lenin és Rákosi. Fölöttük a címer vörös csillaggal, kalapáccsal és kalásszal. Voltak üres székek, néhányan utánam érkeztek. Kint már sötét volt, itt bent is inkább félhomály. Egy szemüveges férfi ült az asztalnál, előtte egy szürke könyv és papírlapok. Kicsit talán zavarban volt, izzadt is. A mellettem lévő szék üres volt. Egy táska hevert rajta nyitott fedéllel. Iratok látszottak benne meg egy revolvertok.

Kis idő múlva egy nő állt fel az első sorból, bemutatta az asztalnál ülő előadót, és énekelni kezdték az Internacionálét. Az első versszakot nagy átéléssel zengte a terem, de az előttem álló fiatal nő huncutul oldalra sandított, és így dalolt: „Föl, föl, ti rabjai a földnek, föl, föl, te édes proletár.” Aztán egyre több halandzsázás, ki is hagytak szakaszokat, el is halkult a kórus, hogy aztán a végén újra magára találjon: „Ez a harc lesz a végső, csak összefogni hát! És nemzetközivé (valaki ezt hosszan kitartotta: vé-é-é) lesz holnapra a világ!”

„Igen, elvtársak! Semmik vagyunk, s minden leszünk!” – kezdte beszédét az állva maradt ember az asztal mögött azon melegében, kipirosodott arccal. Jólesett énekelnie, addig sem kellett beszélnie. Odázta a dolgot. A lendülete gyorsan alábbhagyott. Vizet töltött magának lassú szertartásossággal, ezzel is jelezve, hogy sok fontos mondanivalója lesz. Amíg töltötte a vizet, néma csend lett, az előadónak átfuthatott az agyán, hogy a Párt már évek óta hatalmon van, és amikor nem volt, akkor sem lehetett „semmi”. De kivágta magát: „Semmik voltunk, s minden lettünk! Illetve.”

Ekkor elnémult. Először azt lehetett hinni, hogy hatásszünetet tart, de túl hosszúra sikeredett ez a csend, kezdett kínossá válni. Az előadó szemei előtt megjelentek a nyári továbbképző tábor jelenetei, például amikor az egyik központi elvtárs ellátogatott hozzájuk, AKI olyan közvetlen volt, és érthetően beszélt a szocializmus építéséről, a rablóbanda (Rajk-banda stb.) elpusztításáról. Összerezzent. Folytatni kell.

„Illetve: szeretettel üdvözlöm az alapfokú szeminárium résztvevőit, titeket, elvtársak, s milyen nagyszerű érzés, hogy pont mint mi itt és most, szemináriumi csoportok ezrei gyűlnek össze az országban, hogy üssük a vasat, mert a munkásököl vasököl, a vas meleg, izzik, hát ráverünk!” Ezt már megemelt hangon, szinte szavalva mondta, de látszott, hogy megint elkalandoztak a gondolatai. „Ököllel az izzó vasra?”

Már nem lehetett visszakozni. „Izzó vastrónon őt elégetétek, de szellemét a tűz nem égeté meg…” Keze már a magasba lendült, és biztosan folytatta volna, ha nem jut eszébe, hogy túl fenyegetőek lennének a további sorok – „vigyázzatok!” –, és az elő sorban ülő alapszervezeti titkár szemüvegén amúgy is megcsillanni látta eltorzult – Savonaroláéra hajazó – arckifejezését. Ekkor – a népi kollégiumi színjátszóköri előadások rutinjával – rendezte arckifejezését, testtartását, és szenvtelen hangon folytatta: „Azért gyűltünk itt ma össze, hogy Pártunk Szervezeti Szabályzatáról beszéljünk.” S most tényleg hatás-szünetet tartott. Kis csalódás mélabúja lengte be a termet. A lány, aki előttem ült, elengedte az édes proletár kezét, és cukorkát keresett a táskájában. Néhányan pedánsan maguk elé vették jegyzettömbjüket. De érezhetően csalódottak voltak. Csak a terem másik végében, a kályha mellett ülő furcsa, aszimmetrikus arcú fiú arcán látszott feszült várakozás. Az ő dolga volt időnként szenet rakni a kályhába. Eddigre már kezdtem megnyugodni, nem gondoltam, hogy üldözőim ide is követnének. Jövő héten karácsony, biztosan a klerikális reakcióra összpontosítanak. Az esztergomi érseket tavaly ítélték el, biztosan a templomokat figyelik.

„A Szervezeti Szabályzat – folytatta most már higgadtan és magabiztosan az előadó – a Párt alkotmánya, törvény.” Néztem a társaságot. Mindenki jegyzetelt, csak én nem. Ez feltűnő lehet. A szomszédomtól mégse kérhettem papírt, a táskából kilógó revolvertok visszatartott. De mástól se nagyon. Hogyan jöhettem ide jegyzetfüzet nélkül? Amúgy sem ismernek. Úgy döntöttem, hogy magabiztos, sőt sokat sejtetően magabiztos leszek. Nekem nem kell jegyzetfüzet. Én nem azért vagyok itt, hogy jegyzeteljek. Ehhez fölényes testtartásra és arckifejezésre volt szükség. Közben azon gondolkoztam, kik is lehetnek ezek az emberek. Alighanem olyanok, akik tagfelvételre vártak a Pártba. Vagyis akik az élcsapatba akartak tartozni, amely az egész magyar dolgozó nép vezetője.

A legmegbízhatóbbak közé. Azért lehettek itt mások is – mint én is –, ki tudja, miért. Talán mert fűtöttek. Vagy csak kipipálták a DISZ-feladatot. Főleg akik hátul ültek. Többen is röhögtek, és női neveket sugdostak, amikor az előadó lángoló tekintettel Sztálint idézte: „A Kommunista Párt olyan erődítmény, amelynek kapui csak a legmegbízhatóbbak előtt nyílnak meg.” Az előadónak is hallania kellett azt a jellegzetes vagány füttyöt és a kuncogást.

Több egyenruhás is ült a teremben. Ők kissé kihúzták magukat, amikor az előadó Farkas Mihályt idézte, aki olyasmit mondhatott, hogy a magyar nép nagyon szereti a Pártot. („A mi nagy Pártunkat.”) A szomszédom ezután csukta be a táskáját, és azzal a mozdulattal rám is nézett. Igyekeztem olyan arcot vágni, mintha a szocializmus megvalósulásáért harcoló vezérkar tagja lennék, és kissé leereszkedően odasúgtam, egyenesen a szemébe nézve: „a fejlődés a kommunizmus felé vezet”. Biccentett és lejegyezte, aztán egyre többször nézett felém. Ez feszélyezett, de kiderült, hogy csak segítséget vár. Szavakat löktem oda: harcolni, küzdeni, fenntartás nélkül magunkévá tenni, az ügy helyessége – hasonlókat.

Ahogy elnéztem a teremben ülőket, látszott, hogy képtelenek követni az egyre magabiztosabbá váló előadó gondolatmenetét. Hálásak lennének a segítségért. Valójában alig hallották, mit is mond az az ember. Akkor már kis privát szeminárium alakult ki a körülöttem ülőkből. De nem provokáltam. Olyan morbid volt az egész helyzet, hogy inkább kéjesen diktáltam: „A Párt célkitűzéseinek, programjának, politikai irányvonalának a párttag húsává és vérévé kell válni…” Mindenki leírta, csak az előttem ülő lány szája szegletében jelent meg egy kis mosoly. „Édes proletár, váljon vérré!”

Amikor az előadó a tagdíjfizetés önkéntes áldozatáról kezdett beszélni, a menekülésre gondoltam. Nem tudtam, kifelé kell-e fizetni. A szemüveges pattogott: vasfegyelem, öntudat, harcképesség, legyőzhetetlenség. „A Horthy Miki is parancsolt” – hallatszott hátulról. Ezt már az előadó sem engedhette el a füle mellett. „A Pártban nem parancsokat osztogatnak, hanem demokratikus úton megválasztott szervek határozatait kell végrehajtani! Értik!”

Ekkor lökték be az ajtót. Egy civil állt ott és ketten géppisztollyal, egyenruhában. Az előadó jobban megrémült, mint én. Az ablak csak fél méterre volt tőlem, rács nem volt rajta. Tudtam, hogy egy ávós kint is áll a bejáratnál. A szomszédom a táskája felé nyúlt, de nem tudta, mitévő legyen. A szemébe néztem: „Vér a dolgozók véréből, hús a dolgozók húsából.” Nem írta le.

Akkor valaki kirúgta a széket maga alól a hátsó sorban. Az ablak felé rohant és ugrott. Géppisztolysorozat. A csizmás ávósok rohantak utána. A civil eltette a revolverét, és halkan odavetette: „Folytassák, elvtársak.” Aztán sarkon fordult, de abban a pillanatban az egzaltált fiú lapátjáról fémes hangon a tűzbe zuhant a szén. Kis szikrák törtek ki a nyitva felejtett kályhaajtóból a terembe, mint felvillanó csillagszórók. Némelyik egészen a csillárig szállt, aztán kis füsttel kihunyt. A civil visszafordult, és gúnyosan odavetette: „Boldog karácsonyt!”

(A szerző történész)