Vélemény és vita
Az ünnepek közötti átmérő
Aki a geometriában a legalapvetőbb fokon is járatos, az tudja, hogy átmérőről csak akkor beszélhetünk, ha előttünk van egy kör
Az átmérő ugyanis egy olyan szakasz, amelynek két végpontja a körvonalon van, és áthalad a középponton, így értelemszerűen éppen kétszerese a sugárnak. (Ide kapcsolódik még az érintő fogalma is, amely a kör esetében azon a ponton érinti a vonalat, ami egyúttal az átmérő végpontja, és merőleges arra, vagy a Thalész-tétel, ami kimondja, hogy ha az átmérő két végpontját a körön kijelölt bármely ponttal összekötjük, akkor szabályos derékszögű háromszöget fogunk kapni.)
Annak viszont, aki az ünnepek közötti átmérő, az ünnepkörökben rejlő háromszög vagy éppen az e köröket érintő vonalak (netán erővonalak) sajátosságaival szeretne megismerkedni, nem a geometriával, hanem a szakralitással kell egy kicsit jobban érintkezésbe kerülnie. Ám ehhez már nem biztos, hogy elegendőek a legalapvetőbb ismeretek, mert előbb magának a szakrálisnak a fogalmát kell leírni. Ezt meg lehet tenni nagyon bonyolult és egy kicsit egyszerűbb módon is – én az utóbbit választom.
A szakrális a profán, tehát a hétköznapi ellentéte. Szentnek is szoktuk nevezni, így eleve ünnepi. Nem földhözragadt, vulgáris, hanem társul hozzá valamilyen természetfeletti, transzcendens erő. Nem egyszerűen fizikai, hanem metafizikai, az ismert természettudományos törvényeken túllépő, röviden: isteni. Ebbéli voltából fakadóan szent, azaz: Isten tulajdona. A profán és esendő, megbetegedő és elporladó testünk, porhüvelyünk puskapora mindig az ünnepek között szárad, és az ünnepekben robban a csillagokig. Az már a mi hétköznapi viselkedésünkön múlik, hogy elnyeli-e az erőnket egy fekete lyuk, vagy éltető sugarak leszünk-e.
Földi életünk végső soron nem más, mint az ünnepek közötti átmérő. Az ünnepekről nem lehet egymástól függetlenül beszélni, mert azok mindig összetartoznak, kört alkotnak – ezért használjuk az ünnepkör kifejezést, például a karácsonyi és húsvéti ünnepkört. Ráadásul ennek a kettőnek a közös halmaza az a Jézus, aki a halmazt önmagával olyannyira kitágítja, hogy a két kör egymást pontosan le is fedi: a születést és kereszthalált, feltámadást, majd a Szentlélek pünkösdi kitöltetését (a körök tökéletes egymást fedését) nem lehet különválasztani.
Innen, a toronyból, az emlékezés helyéről és idejéről, könnyen vissza tudok tekinteni szép gyermekkorom karácsonyfáira: mindig egy templomtornyot idéző kupola került a csúcsra, az ágakra a ma már ehetetlennek tartott szaloncukor és a ma is ehető dió, a fa alá, a könyv vagy a társasjáték mellé néhány szem narancs karácsonyi luxusként. A csillagszórót meggyújtva azt éreztük, hogy minden csupa béke, ártatlan tisztaság (akkoriban még mindig esett a hó).
A karácsony nekünk vízkeresztkor ért véget, amikor szomorúan állapítottuk meg, hogy mindegyik szaloncukorpapír üres. Gyakran tudomást sem vettünk a szilveszterről és az újévről, noha – talán már a hetvenes évek derekától kezdve – mindig vártuk Hofi Géza műsorát, amelyről akkor még nem tudtuk, hogy ugyanolyan feszültségoldó szelep volt, mint például az 1848/49-es szabadságharc bukása után az élclapok, köztük elsőként Jókai Mór Üstököse.
Az ünnepek körök, egymást lefedő körök, így az ünnepek átmérői is megegyeznek egymással. Addig azonban nem lehet meghúzni az átmérőt – és talán pontos számításokat sem lehet végezni –, amíg nem jelöljük ki a középpontot, amíg nem látjuk tisztán, hogy mi áll az ünnepek és körök középpontjában.
Az Én van-e ott, vagy az engem is tulajdonló Szent Másik? Amíg meg nem értjük, hogy a szabadságunk csak akkor lehet teljes, ha az korlátolt az Isten által.
(A szerző irodalomtörténész)
