Boros Imre

Vélemény és vita

Európa több birodalmi törekvés színtere volt

Néhány nap telt el azóta hogy az EU-ban a működtetéséhez elengedhetetlenül szükséges hét évre szóló költségvetés és az ahhoz kapcsolt újraindítási alap feltételrendszerében megállapodtak

Felülkerekedett a józan ész, a kívülről fűtött és a közösségen belül is támogatott birodalomszervezők akarata nem érvényesült. Fontos győzelmet arattak a nemzetek Európájának támogatói a globalisták unión belüli és kívüli hivatalos és rejtőzködő képviselői fölött.

Függetlenül attól, hogy a megállapodást ki miként értékeli, a globalisták fő szószólójának, Soros Györgynek a véleménye, beismerése a vereségről a mérvadó. Soros életében mindig szerepet játszott a realitásérzék. Másképp nem is lehetett volna, hiszen kalandos, népeket, nemzeteket károsító spekulatív tevékenységét mindig veszélyek övezték, és kisebb botlásokat leszámítva (például az OTP shortolása, a Société Générale-részvények bennfentes kereskedése, az angol font bedöntése stb.), szinte minden csínyből száraz lábbal jött ki. Semmi kétség, ehhez mindig élvezte a pénzvilág látható és rejtett osztagainak szimpátiáját és támogatását. Amikor be nem avatott nemzeti hatóságok mégis fülön csípték, féktelen mohóságának esett áldozatul, mert az üzlet kívül esett a jól leplezett belső körös, bennfentes védvonalon. A jog szerint járó büntetéseket azonban rendre megúszta, csupán néhány országban lett nem kívánatos személy. Ha Soros György és nyílt sisakkal küzdő ellenlábasai a magyar és lengyel miniszterelnökkel az élen együtt győzelemről és a birodalmiak vereségéről beszél, akkor talán a legrafináltabban relativizáló belvárosi értelmiségieknek és kapcsolt médiájuknak sincs sok esélyük – a nevetségessé válás kockázata nélkül – mást mondani. (Pedig mondják bőszen, de sebaj.)

A fenti, csak költségvetési vitának láttatott ügymenet kapcsán érdemes áttekinteni, hogy a kontinens elmúlt legalább két évezrede alatt miként is viszonyult a birodalmi törekvésekhez, ugyanis a folyamat elemzése nagyon sok tanulsággal szolgálhat.

Kezdjük a már írott és tárgyi emlékekben is bővelkedő Római Birodalommal. A legendák szerint Rómát Romulus alapította, aki az első király is volt. Ez aligha több, mint bizonyítatlan, utólag költött legenda. Az viszont bizonyított tény, hogy évszázadokig nem latin népek, hanem eredetük tekintetében máig feltáratlan etruszk királyok tették Rómát jól szervezet állammá. A királyság bukása után az öt évszázadot felölelő köztársasági lét alatt Róma nagyvonalú terjeszkedésbe kezdett, fel-feljövő diktátorokkal (Sulla) és a hatalmat megosztó, ingatag triumvirátusokkal. Ezt követően egymást követő császárságok kora jött el szinte ismét mintegy fél évezredig Augustustól a nyugati birodalomrész bukásáig. Constantinus császár alatt a kereszténység hivatalosan is polgárjogot nyert, egyben a székhely is áthelyeződött a mai Isztambulba, akkori nevén Konstantinápolyba. Noha nyugaton a birodalom az 5. században széthullott, keleti fele egészen az iszlám hódításig (1453) Bizánc néven fennmaradt, még arra is tett sikertelen kísérletet, hogy a nyugati részt visszahódítsa.

A római felfogás szerint barbár törzsek által elfoglalt birodalmi területeken jó három évszázadot kellett várni arra a kiforrott új törekvésre, amely a romokon újra birodalmat szervezett (Német–Római Birodalom néven ismeri a történelem). Az eszmei alapot a szervezéshez a még az óbirodalomban szárba szökött kereszténység adta, élén az azóta is Rómában székelő pápával és a kiépített egyházi szervezetekkel. A világi rendet a császár testesítette meg, noha az egyházi és világi rend számos összefonódása is gyakori volt, hiszen főpapok hadakat irányítottak, és arisztokraták főpapok lettek, noha nem kizárólagosan. A törvényeket és a napi életet a kereszténység tanításainak alapján gyakorolták. Az új birodalom is tovább kívánt terjeszkedni, ezt mi, magyarok a saját bőrünkön éreztük. 907-ben erőben és létszámban minden addigit felülmúló birodalmi hadsereg indult a magyarok megsemmisítésére, de Pozsony alatt katasztrofális vereséget szenvedtek.
A kereszténység felvétele nálunk és a lengyeleknél időlegesen békét hozott, noha a hódító szándék sem hagyott alább. Váltakozva követték egymást fegyveres próbálkozások és dinasztikus alapú házasságok. (Az első mindjárt Szent István királyunk esetében.)

A birodalmat a reformáció által keltett érzelmi hullámokra hivatkozva rengették meg az egymásnak feszülő valós gazdasági, pénzügyi érdekek, és torkollottak a harmincéves háborúnak nevezett (1618–48), mai léptékkel is szinte világháború méretű ellenségeskedésekbe. Ennek a mintegy évezredes birodalmi létnek vetett véget egy, a francia forradalomból kivirágzó újabb birodalmi kezdeményezés a feljövő francia császárság, élén Bonaparte Napóleonnal. Az addig laza szövetségként működő birodalom élén álló Habsburg Ferenc császár 1806-ban birodalmi császári címét Ausztria császára címre volt kénytelen váltani.

Ahogy korábbi birodalmi császárok trónra kerülését, néha hasonlóan a Rómában székelő pápákhoz, a szponzorok pénzének összege határozta meg. Napóleon is jól megértette a pénz jelentőségét, és hatalmát ezért is nem tette ki az idegen pénz kényének-kedvének, hanem magának pénzműhelyt alapított még főkonzulként 1800-ban (Banque de France). A kontinentális Európán kívül, brit földön is jól haladt a birodalom építése, noha nem állami, hanem magánpénzen (Bank of England) és magánérdekek mentén. A britek a kontinenssel csak annyiban törődtek, hogy az ellentétes érdekű felek között folyamatos legyen a vetélkedés, és fennmaradjon az erőegyensúly. Ha valahol felülkerekedni látták egyik vagy másik hatalmat, az ellenfelet jól megtámogatták. Kereskedő, hajós nemzet lévén ők a korábbi spanyol és portugál, valamint holland birodalomépítőkhöz hasonlóan távoli kontinenseken hódítottak, fél szemüket azonban mindig Európán tartva. Napóleon ellen birodalma legyőzéséhez azonban ők sem képviseltek elegendő erőt. Szükség volt az európaiságból máig kitagadott keleti birodalom, az orosz cár segítségére is. (Waterloo után az orosz csapatok Párizst három évig tartották megszállva.)

Mi sem logikusabb, mint a tény, hogy a Napóleon legyőzése utáni évtizedek az 1648 óta több tucat részre szakadt németség rapid megerősödését hozták. Belső konfliktusukat az új birodalmat szervező poroszok Ausztria legyőzésével (1866) oldották meg, a kis német egyesítés valósult meg, és létrejött a szám szerinti 2. birodalom, élén ugyancsak a római időket idéző császárral, I. Vilmossal. Ő és főként birodalomépítész kancellárja, Bismarck nem sokat tétovázott, hamarosan hozzálátott a terjeszkedéshez és a konkurencia kiiktatásához. Még arra is ügyelt, hogy a háborút éppen fő ellenlábasa, a francia III. Napóleon (ugyancsak császári címmel ellátva) kezdeményezze. A franciák Sedannál szenvedtek katasztrofális vereséget, maga a „császár” is fogságba esett. A feljövő újabb ellenbirodalom az angolokban is jogos aggodalmakat keltett. Az sem volt elég, hogy a németek természetes szövetségesét (Oroszország) egy fondorlattal (a török–orosz háborúban a törökök mellé álltak) kénytelenek voltak a Nagy Háborúban (I. világháború) az addigra már amerikai központú angolszász birodalom egyesült államokbeli hányadát is mozgósítani.

A két világháború közti alig két évtized alatt a végleg levertnek hitt német ellenbirodalom 3. birodalom néven gyorsan reinkarnálódott. Végleges legyűréséhez – hasonlóan a napóleoni időkhöz – ismét a megvetett keleti birodalomhoz kellett fordulni, félretéve mindenfajta fenntartást a szovjetekkel szemben.

Ma ismét Európát birodalommá összegyúrni óhajtó törekvésekkel találkozunk. Ideje végre tanulni valamit a történelem két évezredéből. Mindenekelőtt azt, hogy az eddigi birodalmak egyike sem lett örök életű, mi több, talán túl hosszú életű sem. Mindegyik megbukott és darabokra hullott. A legtovább létező Római Birodalmat végső soron a kereszténység megjelenése tette birodalmi formában okafogyottá, mert szeretetet, szolidaritást hirdetett. Mindez nem volt összefésülhető a birodalmi terjeszkedéssel és a ténnyel, hogy a részek csak a birodalmi központ létfenntartását kellett hogy szolgálják. A Római Birodalmat tehát a végek népei szedték darabokra, mert felismerték önazonosságukat (identitásukat) és az arra épülő érdekeiket. Az önazonosság és a vele szorosan összefonódó önérdekek pedig nagyon is eltértek a birodalmi helyi és központi kiszolgálóinak érdekeitől.

Az ellenbirodalmak is ilyen alapokon indultak, noha kis idő múlva rendre a főbirodalom gyakorlatát követték. Ma sem folyik más már régóta, mint birodalomszervezés, ugyancsak magánpénzalapon. Senkit ne tévesszen meg, hogy Európában eurónak nevezik a pénzt, attól még a fő (világ)pénztől, a dollártól függ, amint ezt a 2008–09-es pénzügyi válság kapcsán megtapasztalhattuk. A 2020–27-es költségvetési vita is arról szólt, hogy miként lehetne az EU országaira a pénzügyi és egyben birodalmi kerítőhálót rádobni. Ezért szorgalmazták (főként a birodalmi szószóló, Soros György) a soha le nem járó, úgynevezett örökkötvények ügyét, miközben az ellenszegülő nemzetieket diktatúraépítéssel vádolták. Az elfogadott költségvetést úgy is tekinthetjük, mint pillanatnyi fegyvernyugvást. A felek a még identitással rendelkező nemzetállamok és a birodalom külső és beépített hadoszlopai lázasan készülődnek, egyrészt a következő kerítőháló kidobására, másrészt az ez elleni nemzetállami hadállások erősítésére. Jobb, ha így értékeljük, amit elértünk, de hátra nem dőlhetünk egy percre sem elégedetten.

(A szerző közgazdász)

Kapcsolódó írásaink

Őry Mariann

Őry Mariann

Gyurcsány diktál

ĀNincs új a nap alatt, ami a magyar balliberális oldalt illeti. A lapokat továbbra is Gyurcsány Ferenc osztja, minden ellentétes állítással szemben

Kondor Katalin

Kondor Katalin

Véleménymustra

ĀVajon a napokban „elhíresült” fővárosi busztendert talán fideszes offshore hátterű cégnek akarták odaadni?