Felforrósodott idő

Pedig az előttünk járó nemzedékeknek bőven kijutott az ilyen sorsdöntő eseményekből. Az 1989/90-es rendszerváltoztatással kellett beérnem, amelynek nem voltam aktív résztvevője. Jártam itt-ott, leginkább a Jurta színházban, néhány helyen, ahol tömeg is volt, de mintha csak történtek volna a dolgok egymás után, nem éreztem azt a forróságot, az üzenetet, hogy „beteljesedett”! A köztársaság kikiáltásakor talán, de voltak zavaró tényezők. Tartottam a tömegtől, hogy benyel, mert már belém költözött némi önérzet és igény a szuverenitásra, és félő volt, hogy ezt elveszítem. És nem is voltam egyedül. Feleségemnek és nekem is a legfontosabb a kisbabánk volt, drukkoltunk, tettük, amit kellett, és boldogok voltunk.

Tudatosan maradtam távol a politikától, nem reméltem tőle az időtengerből kiemelkedő, katartikus pillanatot. Talán éppen azért, mert boldog voltam. Amit „testközelből” hallottam az akkori hivatalos „politikai vitákból”, egyáltalán nem vonzott, inkább kiábrándítottak a világmegváltás e pózoló körei. Szívesebben beszéltem politikáról a barátaimmal, de ahogy telt az idő, ezek a beszélgetések is egyre ritkábbak lettek. A betűs univerzum jobban vonzott. Még csak magamnak írogattam, nem volt akkora a hitem, hogy a leírt szavak beteljesedését várjam madárhajnalon vagy a hajnalhoz pontosan illeszkedő holdas estén.

Pedig tényleg felgyorsult az idő. Történelmi események sorjáztak. Újpesten laktunk, az uszoda mellett, a Tito útnál. Reagan és Gorbacsov Reykjavíkban tárgyalt rólunk is, a sorsunkról, és közben a feleségemet a kéken rikító uszodában megcsípte egy bogár. Vörös csík a hófehér karján – jön, kúszik felfelé –, mennyire meg voltunk ijedve! Hirtelen fontos lett az idő, nem eltűnt, hanem összeférhetetlen lett a térrel, a testtel, a vérrel. S most, mintha mindegy lenne is, erre autózom, mert már nem bírom a bezártságot, öntudatlanul visszamennék abba a délutáni rémületbe. Az uszoda sehol. Elszállt. Elszállt egy uszoda a szélben. Nem a fájdalom, nem egy gondolat, még csak nem is az a bizonyos hajó. Az uszoda. És nem integet senki, zene sem szól. A helyén gazos ugar. Ez is a történelem, a szerelmem áttetsző Nauszika, a karján a fertőző csípés – SZTK, tetanusz –, az elszállt uszoda, Tito, a „láncos kutya”. Ha itt ülnél most mellettem, megjegyezhetném visszafogott eleganciával: „Ledózeroltattam, látod, írmagja sem maradt…”

Vírusidő. Dél van. Belül suhog a hatalmas inga. Hogyan küzdjek meg ezzel a vírussal? Érzem, hogy kúszik fel a láthatatlan csík a karomon. Érzem. No lám csak! Jutott ennek a nemzedéknek is milliónyi ravatal, borzongató, bolygóméretű megrázkódtatás. Gyerünk tovább!

Talán eljutok hozzád. De merre? S mennyi és milyen idő kell még? A víztorony üres, se víz, se nyilasok, se partizánok. A „Népkert” talponállója nincs sehol. Csak én látom már. Bent, az ablak mögött valaki hevesen gesztikulál. „Felfelé fogalmazok, érted!” – ez a mondat most is áthallatszik a portól mázsányi függönyön, retkes ablakon, a széles utcán. „Felfelé fogalmazok!” Mintha ott állnék én is bent. Éppen otthagytam az első munkahelyem. Író leszek, a savanyú ezerjóból a fröccs ehhez már rendelkezésre áll. Mi kellhet még? Jön az ihlet. A végszó megvan: „A városon túl – tudta – édesvizű patak folyik, és zöld, ismeretlen nevű fák levelei remegnek a nyugati szélben.”

Azóta sok idő telt el. Elmondhatatlanul sok, szaggatott idő. Az életemből, amelyről csaknem összeroskadt „időnek előtte”. Amelynek örömei, boldogsága mellett alig vettem észre a történelmi sorsfordulót. Ami pedig meglehet, hogy a legfontosabb lesz a magyar nemzet életében Mohács és Trianon után. Ha egyszer végre jól csináljuk, és szerencsénk is lesz. És béke lesz. És puhán omlanak egymásra a napok, percek finom rétegei. És nem lesz robbanás. És elmúlik végre ez a sokféle nyomás, amely átjárja pórusainkat.

Itt ez a nemzedékem tiszta vagy romlott felelőtlenségét elveszejtő világjárvány. S valami lopakodó, settenkedő gyalázat, amit nem értünk még pontosan, de az érzékenyebb emberek már éreznek közel s távol. Hogy valami történik az árnyékban, a ködben, sötétben. Az idővel történik valami. Felforrósodik. Felizzik. Nem tudjuk, hogyan fogadjuk be a bűnt és a jóságot, a gyűlöletet és szeretetet egyetlen megnyílt villámban. Hogyan viseljük el, amikor egyszerre ér minket a csend és a zaj, minden pillanatban, szinte a lét minden rezdülésében. Hogyan fogadjuk el a komor sugallatokat és a bősz biztatásokat? Óvatlanul és gyanútlanul. Hogyan a kínlódó fájdalmat és a boldog nevetést? Csak egy perc, s már fordul minden.

Lázadunk és békülünk. Nem is érezzük, még mosoly tartozik-e hozzánk, vagy már eltorzult az arcunk a fájdalomtól. A háttér a szereplők mögött elsötétül. Mi magunk ide tartozunk-e még?

S milyen jó, hogy a halál nem visz el mindent. Itthagyja az emléket, az álmot. S az élet? Hányan kérdezhetik joggal: „Miért ütsz? Halálra sebzel!” S én bizonytalanul szemlélem az emberre váró nagy kihívásokat. S csak remélem, hinni nem merem, hogy százszor és ezerszer könnyebb megküzdenünk a bűnnel, mocsokkal, fájdalommal, mint feloldódni a szeretetben, tisztaságban, nevetésben. Ne csodálkozzunk, hogy utóbbiakból mintha kevesebbet látnánk az elsötétülő háttérből kiragyogni.

Pedig szinte arcpirítóan természetes közegünk a szeretet. Minden embernek. Az eltévelyedettnek, a bűnösnek, szenvedőnek, a hivalkodónak is. S a szeretet egészen isteni megnyilvánulása a szerelem, ami hit és feltétel nélküli odaadás. Akkor is, ha már csak emlék, ha már csak álom. Az idő természetes – nem gépekkel gerjesztett – felgyorsulása, az igazi hasznos idő, tényleg a kizökkent idő. Nem is egyszerűen az idő, hanem ennek végtelen folyamából kiszakadt különleges pillanat. Az ókori görögök ismerték ezt a teremtő örök jelent, „kairosznak” nevezték, s talán a Bibliában is ez jelenik meg, amikor így szól Jézus: „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa.” A szeretet a beteljesedett idő, az örök jelen. Alkalmas állapot a bűnbánatra, az önvizsgálatra is.

Ilyen időpillanatot nem lehet mesterségesen előállítani. Nagy csoda, ha az ember egyáltalán észreveszi, hogy részese. Szép feladat ebben segíteni. Művésznek, papnak, tanárnak, tudósnak hivatása is. Segíteni megtapasztalni, megérteni, meglátni az időben a gesztust. Az angyalok gesztusait. Csodálatos természetességgel meg tudták ezt érezni a kivételes emberek az ókorban is, és a középkorban is. És itt vannak most is velünk, akik fogják a kezünket. A tenyeremben kicsi, hófehér kezed. Induljunk, fütyüljünk a megveszett világra!

De jó is megérezni azt a megismételhetetlen időpillanatot! Lehet, hogy életükben egyetlen egyszer, de egyszer bizonyosan lesz mindenkinek ilyen „Golgotás hite nagy teljesedésben”. Szerelemben, hitben, igazságban, jobbításban. S ennyi már elegendő lesz útravalóul az örökkévalósághoz. Sok gyűlölet, sok betegség, nyavalya és sok erőszak, hamis nagyravágyás kísér minket, kíséri az emberiséget. Ragályok, háborúk, viszályok. Igazságtalan, nincs is sok értelme, de közelebb érzem magamhoz az egykor volt embereket. S őket a kairoszhoz is.

Az élethez, a halálhoz, a természethez, vagyis az Istenhez. Ez jutott eszembe e mostani világragály elől menekülve, maszkban, kezemen kesztyűvel a friss dunai szélben fürösztve arcomat. Ez lesz az én életemben a nagy társadalmi megrázkódtatás? Fogság, rabság, háború, forradalom, minden egyben? Ez lesz a történelembe tűnt idő. A nekem kiszabott örökös zuhanás. S a „sötét” középkor beköszönt-e még valamikor finoman simogató extázissal?

Démonokkal máglyán küzdő, hívő hitetlenekkel? És a halál végre kilovagol Perzsiából a felforrósodott időben?

(A szerző történész)